10. fejezet

Délutánonként, amikor anyja a szeretőivel légyottozott, az apja pedig a gyárban dolgozott, Auróra szaladt a stúdióba. A mindennapi találkozás Jacques-el örömmel töltötte el, és úgy érezte, lassan-lassan újjászületik. Szótlanul figyelte, ahogy a művész a követ hasítja, majd vési, ahogyan a végső simításokat végzi egy-egy részleten, vagy ahogy ideges ujjakkal vázlatot készít egy témáról. A szobrász semmit nem kért tőle, még azt sem hogy modellt üljön neki. Úgy tűnt, elég volt neki, ha a lány valahol ott volt a stúdióban, a közelében. Auróra szabadon járt-kelt a szobrok között és ízlelgette, tanulgatta a szépség eme kifejezésmódját, a lélek és művészet kőben történő összepárosítását.

Jacques néha olyan hévvel magyarázott neki, hogy a lány minden ízében beleborzongott.

- Kedves Auróra, a művészet maga a csoda! Az elme örömujjongása, ahogyan tisztán látja az embert, a természetet, az egész világot! A művész egyszerűen újra alkotja azt, amit lát, közben az egészre rávetíti tudata, érzelemvilága fényét. Az emberi szív tiszta suttogása ez. A természet legcsúnyább szüleménye is csodaszép lehet a művész keze által, pusztán azért, mert igazságot és őszinteséget fejez ki. A művészetben csak az rút, ami hamis, ami nem igaz, ami nem eredeti, mert nem fejez ki semmiféle őszinte érzelmet. Sajnos ma művilágban élünk, az emberek csak a testi örömökkel törődnek. A lélek, az álom, a gondolat halálra vannak ítélve. A művészetet legyilkolták a fútószalagon termelő gyárak, a technológia és a reklám az úr. De nekünk, a maréknyi megmaradt, igazi művésznek, az a feladatunk, hogy ellenálljunk! Az a dolgunk, hogy az igazi művészettel reménysugarat gyújtsunk az emberek lelkében!

Sosem szabad annak meghatároznia a munkánkat, hogy mi a könnyebb, még akkor sem, ha éhezünk! Kötelesek vagyunk a természet és a lelkiismeretünk szavára hallgatni, és soha nem érdekből cselekednünk.

Auróra áhítattal szívta magába a lelkesítő szavakat.

*

A májusi völgyek felöltötték csillogó patakokból szőtt napruhájukat, és díszként tavaszi csokrokat tűztek lankáikra. Auróra illatoktól és színektől eltelve szaladt a stúdióba. Az időszaki munkák sűrűsége miatt, már öt napja nem találkozott Jacques-al. A türelmetlenség valósággal szárnyakat adott neki. Messziről intett a tavat tisztító őrnek, és nekiszaladt a sétánynak. Lábai alig érték a földet, szíve repesett örömében.

A stúdió ajtaja nyitva volt és a napsugarak a szélben táncoló falevelek árnyékát kergették a falusi padlóburkolaton. A lány lélegzetét visszafojtva esett be a fényben fürdő terembe. Jacques a kanapén feküdt, csukott szemmel hallgatta a rádióból jövő szimfónia hangjait. A készülék maximumra volt állítva, így nem hallotta a lány lépteit.

Auróra lábujjhegyen közeledett, majd a kanapéval szemben lévő, régi, poros fotelben foglalt helyet. A földön egy üres rumosüveg hevert néhány sikertelen vázlat társaságában. Jacques enyhén fals dúdolással kísérte a zene dinamikus hanghullámait. A lány örömmel legeltette rajta szemeit. A határozott stílusnak, ami máskor komorságot kölcsönzött egész lényének, nyoma sem volt rajta, vonásain sebezhetőség, és mintha keserűség tükröződött volna.

Ahogyan a zenének és titkos szomorúságának átadta magát, a szemébe lógó fekete hajtincs gyermeki kifejezést kölcsönzött arcának. Napok óta nem borotválkozhatott, a vad sörte beborította egész arcát.

- Hány éves lehet? – gondolkodott el a lány – Harminc? Harmincöt?

És hirtelen rádöbbent, szinte semmit nem tud erről az emberről, akit mindenkinél jobban csodál a világon. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy átölelje ezt az egészséges, erős, csupa izom testet. Hogy megcsókolja a folytonos munkától eldurvult ujjakat, amiknek munkája nyomán, csodák születnek. Ártatlanságában úgy gondolta, hogy ez a gyöngédség, amit iránta érez, csak a férfi személyét illető csodálat része.

A szimfónia vadul és szinte dühösen fejeződött be. Jacques hirtelen kinyitotta a szemeit.

- Itt vagy! És egy szót sem szólsz! – majdnem üvöltött.

- Nem akartam megzavarni – hebegte megrémülten Auróra – úgy láttam, pihenésre vágyott..

A szobrász felugrott és vad mozdulattal rántotta fel a lányt a fotelből. Auróra remegni kezdett.

- Pihenésre én? Én, aki tizenkét óránál többet is ledolgoztam egyvégtében, anélkül hogy egyáltalán észrevettem volna? Öt napja már, hogy csak vonszolom magam, képtelenül arra, hogy a vésőmet a kezemben tartsam! Hát semmit nem értesz? Nélküled képtelen vagyok dolgozni! Ha nem vagy mellettem, az agyam képtelen alkotni! Te lettél az én Múzsám!

Ahogy beszélt a lányhoz, vállainál fogva rángatta, önkívületében mintha nem is vette volna észre, mit tesz. Auróra elsápadt, az erőszak bármely megnyilvánulása rémülettel és a bizonytalanság érzésével töltötte el. Arca kifejezéstelen grimaszba merevedett, szemei kikerekedtek, két könnycsepp gördült le arcán.

- Bocsáss meg kedvesem, megijesztettelek, ahelyett hogy megköszönném, hogy itt vagy velem – ölelte át hirtelen erős kezeivel.

Nem sok hiányzott, hogy Auróra a csodált, erős kezek között elájuljon.

- Mit tettél? Életemben először történik ez velem. Eddig sosem engedtem, hogy valaki közém, és a munkám közé befurakodjon. Hogyan sikerült szívembe férkőznöd, úgy, hogy észre sem vettem? Majdnem megbolondultam nélküled! Miért, csillagom, miért nem jöttél? Miért hagytál el? Öt teljes napig kedvetlenül, tétlenül, mint rab a ketrecében forgolódtam. De most miért is zavarlak össze téged? Az a lényeg hogy itt vagy, eljöttél csillagom, és az élet megint megtelt színekkel!

Egész teste reszketett, ahogy az éjjelezéstől és a rumtól égő szemeivel falta a lányt. Auróra lélegzete elhalóban volt, úgy érezte a férfi tekintete minden erőt kiszív belőle. De erejének és akaratának ez a hirtelen megsemmisülése nem szomorította el, hisz az okozta, hogy a szobrász szeretetét, szerelmét fejezte ki iránta, ez pedig már nagyon hiányzott az életéből. Ez a váratlan szerelem nyers volt, mint maga a feldolgozatlan Pároszi márvány, amit pár nappal azelőtt mutatott neki, és amelynek finom, bőrhöz hasonló felülete elvarázsolta a lányt. Erről a csodálatos érzésről még semmit nem tudott, azon kívül, amit a régi tanítónőjétől kölcsönkért könyvekben olvasott. Ennek ellenére megérezte, hogy kora ellenére, a lélek ilyen heves vihara, a szobrász számára is majdnem ismeretlen volt. Boldoggá tette az az érzés, hogy a férfi csak magáénak akarta, azt kívánta mindig csak mellette legyen. Csodálattal nézett rá, szemeiből sütött az elkötelezettség és a rajongás.

Szemhéjaira a férfi finom csókokat lehelt. Aurórát hirtelen elöntötte az ismeretlen vágy. Élvezettel hagyta, hogy a férfi az egész arcát beborítsa csókjaival, és mikor ajkait az övére zárta, elfelejtette apja mocskos érintését, elfelejtette az egész világ szennyét és odaadással viszonozta.

- Úristen, milyen csodaszép vagy! – szólalt meg felkavartan Jacques, amikor ajkaik szétváltak.

Szemeikkel tovább falták egymást, éhesen, szenvedélyesen.

A lány tekintete hajótöröttként hánykolódott a szerelem hullámain. A férfié csodálattal telien, elvarázsoltan váltotta át művészetté, amit látott. Máris maga előtt látta Itáliai márványból kifaragva. Látta az enyhén hátrahajló fejet, a szenvedélyükben résnyire nyitott szemeket, az érett, csókra váró, duzzadt ajkakat, éretlen de erős testét a karjai ölelésébe bújva.

Auróra hagyta magát a kemény kezek gyöngéd börtönében lebegni, az izmos test által a mámorba vezetni, egészen addig, amíg meg nem érezte a férfi vágyát. Akkor hirtelen visszarántotta magát és összekuporodott, olyan helyzetet próbálván felvenni, ami elrejti ölét és főleg dús kebleit.

- Nem létezik – gondolta magában – hogy ez a nemes lélek is pont olyan állati ösztönöktől legyen vezérelve, mint az apám! Nem, ez nem lehet, egyszerűen nem lehet hogy valaki, aki ennyire magasrendű, ilyen fertelmes gerjedelmektől legyen eltelve!

- Ne haragudj, értem, még szűz vagy.. Hát persze, hisz annyira ártatlan, szeplőtelen vagy! Kérlek, bocsáss meg! Lehet, hogy kegyetlenség részemről, hogy ezt így nyersen megmondom neked, de megszoktam, hogy a modellek minden húzódozás nélkül lefekszenek velem. Csillagom, soha nem fogok hozzád érni, ha te nem akarod.. – nyugtatta meg rögtön Jacques, ahogy megérezte a lány félelmét. – Még nagyon fiatal vagy és engem az sem bánt, ha plátói marad a szerelmünk, de hidd el kérlek, szükségem van rád, látnom kell téged és közelemben kell érezzelek, ahhoz hogy tudjak dolgozni!

- Nem akarom soha, hogy a testemért szeressen! Ez egy borzalmas, utálatos dolog! – kiáltotta dühösen Auróra.

- Vigyázz, ne értékeld le önmagad valamely részét – mondta megnyugtató mély hangján a szobrász – Az ember elméből, lélekből és testből van megalkotva. Mindhárom rész gyönyörű, hisz a természet ajándékozott meg vele! Ő csak tudja, hisz ő tökéletes! Ezért nekünk kötelességünk, hogy mindhármat szeressük, vigyázzunk rájuk és soha ne szégyelljük egyiket sem. A szerelmet a testtel lehet kifejezni. Az anya szeretete a gyermek iránt a lélekből fakad, de az ölelésben, vagyis a testen keresztül jut kifejezésre. Ugyanez a helyzet a szerelemmel is. Csak a test tudja kifejezni mindazt, ami a szívben lakozik. És ha két embernek sikerül lélekben és testben egyaránt találni, akkor az a tökéletesség!

Auróra meglepetéssel hallgatta szavait. A szeretet egy eddig ismeretlen fajtáját kezdte mellette felfedezni. Ez nem volt erőszakos, állati, mocskos. Ez az elme és test összhangját fejezte ki, könnyű volt ezt megértenie a férfi által felhozott egyszerű példa által. Hisz ő maga is érezte azt a szükségletet, hogy testével adjon kifejezést az érzelmeinek, hogy megsimogassa a férfi arcát, hogy belebújjon védő ölébe, mint egykor a nagyanyjáéba, érezze a másik közelségét.

- Gyere – hívta a férfi, jobb kezét az övéhez közelítve – Te is pont úgy ki vagy éhezve a gyöngédségre, szeretetre, mint én. Hagyd, hogy megadjam neked. Kérlek, ne tagadd ezt tőlem meg.

A lány habozott. Félelme még nem múlt el teljesen.

- Kérlek...

Arca hirtelen olyan fájdalmat árult el, amit a lány nem bírt elviselni, és zokogva az ölébe vetette magát. Karjaiba bújva, nagyon sokáig nyugtatgatta. Ez alatt az idő alatt egymást a gyöngédség selyem leplébe burkolták, életük titkolt keserűségét próbálván begyógyítani, melegséget és erőt merítve a másikból.

- Ha valóban így érez irántam, tanítson meg engem a szépségre.. – suttogta Auróra – a lelkemben csak a sötétségnek van helye, a legfeketébb sötétségnek. Míg a magáé fénytől, szépségtől ragyog!

- Mit tettek veled csillagom, hogy ennyire befeketítették a lelkedet?

- Nem mondhatom meg.. nem hiszem, hogy kibírnám.. Talán egyszer, majd, vagy talán soha... Lehet, majd úgy halok meg, hogy a szívem mélyén magammal viszem a sötétséget.

- Nem akarok erőszakos lenni. Mikor készen érzed magad rá, én itt vagyok, itt leszek neked mindig, várom, hogy megnyisd a lelkedet. Amikor szükséged lesz rám, én melletted leszek. A szerelmemmel fegyverként téged védve és a művészetemmel bánatod enyhítve.

- Tanítsa meg nekem! Én is szeretnék szobrokat faragni! – kiáltott fel hirtelen felindultan a lány – Azt szeretném, ha magára hasonlítanék, ha maga is büszke lehetne rám, ahogyan én vagyok magára!

- Ezt komolyan mondod? – csodálkozott rá a férfi.

- Jaj, igen. Jobban szeretném, mint bármit a világon!

- Lássuk akkor, rajzold le nekem a fájdalmad, amit érzel, és majd megmondom..

- A fájdalmam?

- Igen, fejezd ki úgy, ahogyan érzed, és ahogyan azt le tudod rajzolni. Vigyázz, magadnak se hazudjál! Cenzúrázás nélkül, szabadon! Végy papírt, ceruzát és fogj neki. Addig én készítek egy előtanulmányt arról, amit az első csókunk ihletett.

Auróra lebénult. Nem tudta hogyan is lehetne kifejezni azt a fekete szörnyet, ami benne lakott. Nem tudta ennyi fájdalom és kétségbeesés, hogyan tudna szemmel is látható alakot önteni? Becsukta a szemét és magába roskadt. Arcán némán kezdtek csorogni a könnyek. Hirtelen elhatározással letörölte őket, felkapott egy ceruzát és nekifogott a vázlatnak. Eleinte habozva húzta a vonalakat, de egyre inkább belejött és mintegy lázban égve rajzolt. Jacques a festőállvány mellől, ahol dolgozott, lopva vetett rá egy-egy pillantást, látta összeráncolt szemöldökét, ajkai sarkában a fájdalmas ráncot, azt, ahogyan magáról megfeledkezve belemerült a munkába. Elégedetten elmosolyodott. A lány komolyan vette, amit mondott neki. Máris megtöltött három ív papírt a vázlatokkal. Kíváncsisága ellenére, nem mert közel menni hozzá, nehogy letörje lelkesedése szárnyait. Talán nem is arra volt igazán kíváncsi, hogy tehetséges-e a lány, hanem arra, mi lehet az, ami belülről ennyire rágja őt.

Mikor Auróra letette a ceruzát, úgy érezte, egy másik világban járt. Teljesen el volt kábulva, mintha mindent fátyolon át látna. Reszketve ment ki a teremből és hátraesett a hűvös füvön. A ciánkékségű eget nézve megeredtek a könnyei, duzzadt patakként törtek elő lelkéből, benedvesítették haját, emlékektől teli keblét, olcsó kartonszoknyáját.

Jacques nem akart közel menni hozzá, amíg a kitörés tartott. Tudta, ahhoz túl büszke, hogy előtte sírjon így. Nyugtalanul a vázlatok közelébe lopakodott. Egy sorozatot ábrázoltak. Az elsőn egy fáradt arcú öregasszony szorította egy kisgyermek fejét a kötényébe. Mindkettőjük arcán békesség és gyöngédség. A következőn egy férfi – akinek nem voltak vonásai, szája és szemei helyén üres lyukak tátongtak – erős kezeivel elragadja a gyermeket a nagyanyjától és viszi, csak viszi messzire. A kislány kerek szája néma sikolyra nyílik. Szemeiből az erőszakos szétválasztás rémülete süt. Mellette az öregasszony, láthatóan megkövülve a fájdalomtól, kötényébe csavart tehetetlen kezeivel. A harmadik vázlaton az öregasszony térdre esve, száradt kezeit a kislány felé nyújtva, aki kétségbeesetten nyújtózkodik feléje. Ujjaik egy utolsó simogatásra vágyva, majdnem összeérnek. Az arcokon éles fájdalom, kétségbeesés, agónia.

A vázlatok végtelen szomorúsága a szobrász szívébe markolt. De egyúttal örömhullám öntötte el bensőjét, a vázlatokból úgy tűnt, a lány tehetséges. Gyors léptekkel Aurórához ment és mellétérdelt. Lázas tekintetét az övébe fúrta.

- Drágám, szobrásznőt faragok belőled! Nyers és élethű vagy! Megvan benned a művészi stófa! Át tudod vetíteni az érzelmeidet, ami neked fáj, az a nézőnek is fájni fog. A művészetben minden azon áll vagy bukik, hogyan tudod kifejezni a gondolatot, az érzelmet. A többi csak kemény munka, hidd el nekem! Az első időkben megtanítlak én minden technikai fogásra, aztán majd nagyobb tanárok után nézünk... – lelkesedett Jacques, miközben arcán az öröm ragyogott.

- Igazán? Ugye nem játszik velem? – kérdezte nyugtalanul Auróra.

- Először is, legyen már elég a magázásból! Szerelmes vagyok beléd, nem bírom elviselni, hogy távolságot tarts köztünk, úgy csinálsz, mint az anyám! Egész életemben követnem kellett az általa elvárt arisztokrata viselkedési szabályokat és a vége az, hogy itt állok magányosan és egyedül! A szeretetet úgy kell kifejezni, hogy minden megkülönböztetést ledöntsön. Kérlek tedd meg a kedvemért.

- Megpróbálom, de ne felejtse...ne feledd, bocsánat, hogy én egy egyszerű, műveletlen falusi lány vagyok, maga .. bocsánat, te pedig, egy másik világhoz tartozol.

- Hülyeség! Ugyanazon a földön élünk, ugyanabban az országban! Egyszerűen csak hézagosak az ismereteid, de azt majd én pótolom. Tanárod leszek a költészetben, a festészetben és meglátod, nem telik el sok idő, és nem lesz köztünk semmi különbség! Ami fontos, az a nemes szív, és lélek. Ezeket pedig nem a címek és a jó magaviselet teszik. A legtöbb ember, akit ismerek, nagyon is közepes, igazi érzelmek nélküli, míg nálad ezek veled születettek. Ez azt jelenti, hogy a művészet benned van, te nem csak egy egyszerű, falusi kislány vagy. Csak úgy hozta a sors, hogy oda szülessél..

- Mindent meg akarok tanulni! Ki vagyok éhezve a tudásra! – kiáltotta lelkesülten Auróra – Mindent elolvasok, ami a kezembe kerül! Valamikor tovább szerettem volna tanulni, tanítónő akartam lenni, de a családom nem engedte...

- Az apád ez a zsarnok, aki erőszakkal eltávolított a nagyanyádtól?

- Igen.

- Miért rajzoltad vonások nélkülinek az arcát?

- Mert látni sem bírom, gyűlölöm. Tönkretette a gyermekéveimet és az egész életemet!

- Mindenesetre ez a vonások nélküli arc, nagyon eredeti és nagyon erős!

- Ez egyszerűen az utálat és a gyűlölet kifejezése, amit iránta érzek..

A férfi lehajolt és gyöngéden megsimogatta a fürtjeit, melyekbe a nap vöröses csíkokat festett.

- Most itt vagyok én neked, vigyázok rád.

Félrehajtott fejével, Auróra gyengéden odafogta a férfi simogató kezét. Szomorú mosoly rajzolódott ajkaira.

- Senki nem tud tőle megszabadítani, csak a halál..

Jacques balkezével befogta a lány száját, majd arcát tenyerei közé fogta.

- Hát mit mondtam, most itt vagyok én neked! – ismételte makacsul.

És szenvedélyes csókot adott a szájára. A lány ereiben megállt a vér. Erőtlenül csimpaszkodott a nyakába, és egy ismeretlen bizsergő érzés kerítette hatalmába, amelytől egész testében reszketni kezdett. Jacques lassan ráereszkedett, teljesen benyomva őt a fű puha ölelésébe. A lélegzete elakadt, testük lüktetett a vágytól. A férfi ujjai a gazdag fürtökbe nyúltak és vékony nyaka felé vándoroltak. Éhes ajkai követelőzőbbekké váltak. Pillantása csak úgy sütött a kibírhatatlan gerjedelemtől. Ekkor a félelem még egyszer felvillant a lány szemében, és melleit, ölét eldugva görcsösen összehúzódott. Megkövülve várt valamiféle erőszakos megnyilvánulást, valami olyasmit, melyet apjától tapasztalt, de a szobrász rögtön megérezte a lányban feltörő pánikot, és hirtelen játékossá változtatta a dolgot. Szorosan összekapaszkodva, vad sebességgel kezdtek lefelé gurulni a lejtőn. A gondtalanság illuziójába burkolózva nevetve olyanokká váltak, mint két gyermek.

Hajuk és a ruhájuk megtelt fűvel. Auróra leütögette a ráragadt szálakat a férfi ruhájáról, és szeme hirtelen pajkosan villant meg. Határozott mozdulattal, élete első, rövid, általa kezdeményezett csókját adta a széles ajkakra. Jacques elkomolyodott és rekedt hangon megszólalt:

- Azt hiszem, hogy szeretlek. Évek óta nem történt ez meg velem.

- Mi a szerelem?

- A szerelem az az érzés, amely olyan világossággal és melegséggel járja át a szívedet és a lelkedet, hogy láthatatlan, óriási szárnyaidat szélesre nyitod a hatására – rajzolt egy nagy kört a kezeivel – és hirtelen sasmadárhoz hasonlóan önmagad csúcsai fölé repülsz... Emberek közt egyedül és magányosnak érzed magad, míg élettel eltelve lüktetsz, ha a szerelmesed a közeledben van. Az embert, akit szeretsz, meg szeretnéd védeni a világ minden kegyetlenségétől és semmit nem várva viszonzásul, létét lelked sugaraival melegíted.

- Akkor én is szeretlek – mondta egyszerűen Auróra, és szemei fényes csillagát rajongással emelte a férfira.

A művész egész lényével beszívta a lányból áradó üdeséget.

- Annyira természetes és eredeti vagy... Ne engedd soha senkinek, hogy megváltoztasson – mondta – És most menjünk dolgozni! – kiáltott fel és elkapta a lány kezét.

- Megyünk, hogy mindent megtaníts nekem! És még ma!

- Első lecke. Sose siess. A művészet harc önmagaddal. Mielőtt követ törnél, először magadat kell betörnöd, éned láthatatlan és kiaknázatlan kincseit kell felfedezned. Második lecke. Légy hű önmagadhoz!