ÖSVÉNYEK

Húsz perce járom a kihalt vidéket.
Kopár, kemény lett minden, mint a kő.
A mélyben lassan örvénylik az élet,
agyamban hullámzik a téridő.

Pihennék már. Virágot nem találok.
Fogalmam sincs, az út hová vezet.
Előttem zárt kapuk, amerre járok,
hátam mögött a vad barbársereg.

Eszméim ósdik. Megfagyott világom.
Nem bánt már, hogy nem nőttek szárnyaim.
Csak lógok szótlanul, mint pók a pókfonálon,
és megszokásból sodrom szálaim.

Ha drog vagy alkohol kerül fejembe,
megszépül bennem minden pillanat,
halott a holnapom, szállok lebegve,
könnyű levél vagyok, derűs, szabad.

A szél feltépte a cseréptetőket,
mikor végigsöpört a dombokon.
Letarolta a zöldellő mezőket.
Ha rám nézel, mit látsz az arcomon?