Címszavak egy önéletrajzi lexikonból

 

 

ÁLOM: Ülsz valahol. Valahol istentelenül messze. Minden a legnagyobb rendben lenne - de mégis, valami nyugtalanít. Egyre job­ban. Felállsz, keresel, végigtapogatod magad; szakállad nincs ... éhes sem vagy... de va­lami hiányzik. Leülsz újra. őrjítőén hiányzik valami. Hirtelen észreveszed: térdeden lyu­kas a nadrág. Kicsi szakadás, de ahogy bá­mulod, egyre foszlik, hihetetlenül gyorsan nő. Már kilátszik a csupasz térded, félelmetes, ahogy eléd villan. Se tű, se cérna sehol. A helyzet kétségbeejtő. Próbálod a kezeddel összefogni. Hiába, nem megy. Ekkor egyszer csak ott van egy nő. Leül melléd, ráteszi ke­zét a szakadásra, és az összeforr... Tű és cérna nélkül. Nyugalom tölt el. A nő szép, de ez nem fontos. A szakadás, a folytonos­sági hiány eltűnt, de már ez sem fontos... csak a nyugalom... s ez jó, nagyon jó. Jó. Felébredsz.

 

BÉKE: Hatalmas tenger. Hullámzó víz. 1936, Itália. Hatéves gyerek - úszol a hullá­mokon. Anyád melletted. Fölötted süt a nap. Madarak repülnek.   A hullámok   békések, nem haragosak. Visznek, emelnek, de egy­re nagyobbak, egyre hatalmasabbra nőnek. A szádat is elérik már. Be-betakarnak. Már nem visznek, már dobálnak, hullámra hul­lám, hegyre hegy... de a nap süt. Fényes, forró. Jaj de jó is, ha eltakar a víz, még ak­kor is, ha sós, ha keserű. Egyre keserűbb. Már nem is jó. Sziklák közé csap. Szűk öböl­ben vergődsz. Kiáltasz: Segítség!... Segít­ség! Anyád is veled kiált, de a parton nem értik ezt a nyelvet. A víz tajtékzik, az ég fel­hőtlen. Miért van vihar, ha nincs? Valaki beugrik, és kiránt, lilára dagadt, összevissza vert karodnál fogva. Anyádat is kihúzzák. A parton föléd hajolnak. Nincs dagály, miért csapkodnak mégis a hullámok? Azután meg­nyugszol, hiszen   kék, derűs az ég. Valaki megszólal:   elfelejtették   kitenni   a   táblát. „Reggel 9-től itt fürdeni hatóságilag tilos. A tengeren a haditengerészet tengeralattjáró egységei gyakorlatoznak."

 

CIRKUSZ: Régen bevált népszórakozta­tási intézmény. Állítólag kenyérrel együtt ki­tűnő kormányzási eszköz. Néha kenyér he­lyett is beválik, Rendkívüli esetekben az intézmény tagjainak is szórakoztatást nyújt -mármint az ember-tagoknak. Az állat-tagoknak kevésbé. A béke utáni háborút követő békében egy csapat gyerekkel: németekkel, lengyelekkel, zsidókkal csavarogsz egy meg­lehetősen romos német városkában. Kilőtt teherautók épségben maradt ponyvája + egy középtermetű faoszlop, gerenda + egy lebombázott színház alagsora + az alagsorban  található szinházi    kellékek,    ruhák, smink szerek, + egy nagy adag gyermekfantázia, játszási kedv + éhség = CIRKUSZ. És járjátok a környező falvakat. Először já­tékból   azután gyümölcsért, tejért, nagy rit­kán húsért, esetleg kenyérért. Cirkuszért és kenyérért. Egyszer új tag csatlakozik az ösz-szerázódott társasághoz. Egy ló. Nem vala­milyen táncosan lépkedő cirkuszi csodamén nem is egy ajándékozó kedvű, bőkezű pa­raszt-mecénás ajándéka, csupán egy lesoványodott, csupacsont, balkézről szerzett organizát gebe. Az öröm azonban határtalan. Igazi cirkusz ló nélkül nem létezik. Hogyan is lehetett idáig? A produkciók is fényeseb­bek  lesznek, és nem kell többet gyalogolni. Igy lesz a  játékból  „nagyüzem".   Egyszer azonban   így akarja a végzet, az országút mellett észrevesztek egy borsótáblát.   Har­minc háborús   kiéhezett gyerek a borsóban. Hiába káromkodik a paraszt, aki messziről szemléli a pusztítást, villámgyorsan tűnnek el a borsószemek a különböző méretű, de egyformán habzsoló szájakban. A ló sem rest. A ló lucernát zabái. Hasonló buzga­lommal. Ugyanolyan vadul és ugyanolyan játékos kedvvel falja a zöldet, mint ti a bor­sót. És estére vége a cirkusznak. A ló egy parasztház udvarán fekszik, szánalmas lát­vány: még él, meg-megrándul, de felpuffadt hasán már döglegyek mászkálnak. A cirku­szi lovak fegyelmezettek. A háborús gebék nem tudnak mértéket tartani.

 

DOLGOZATÍRÁS: Bizonyos elsajátított tudásanyag írásba való rögzítése, felmérés a diák felkészültségének megállapítása cél­jából. Ha a diák figyelmetlen, vagy nem készült, tudása a megválaszolandó tárgyból hiányos, kellemetlen helyzetbe kerül. Ez legtöbb esetben múló vagy csak a bizonyít­ványban nyomot hagyó kellemetlenség. Ha­tása azonban néha tovább tart. Ülsz az isko­lapadban, negyedikes elemista vagy. Vakáció utáni élmény-dolgozat A tanító kiosztja a füzeteket, és diktálni kezd: ELSŐ DOL­GOZAT. Majd kemény, utasító hangon: fe­lül középen! és te írod: Első Jakab eldől vitézen. És már látod magad előtt a csata­mezőn sisakos, páncélinges lovagok véres dáridóját. Különleges fanfárok harsognak, és mögötted röhögni kezd az osztály. A röhögés és a Jakab név sokáig elkísér. Szégye­nednél csak a osalódásod nagyobb. Fájda­lom, hogy elmarad a cím mögé képzelt cso­dálatos história. Régen tudod, hogy Első Jakab nem létezett, és mégis, még ma is, ha üres előtted a papír, szívesen leírnád Első Jakab vitéz eldőltének históriáját.

 

EMLÉK: Megbízhatatlan, kedved szerint alakítható gondolati vagy ösztöneidben lerakódott képlékeny anyag. Elemei való­ságosak, de mozgatójuk az

EMLÉKEZÉS, mely függ időjárástól, napszaktól, szónoklatoktól, gyomornedveid helyzetétől, agyműködésedtől stb, Például; recseg a rádió, furcsa füttyjelek, hörgő bú­gások és robbanások szolgáltatnak kísérő­zenét egy idegen nyelven vartyogó hang mo­noton zsolozsmájához. Egy-egy értelmes törmelékszó is eljut hozzád - a zongora alatt kucorogsz indián wigwamodban. London ... a tegnap olvasott Dickens-regény. Hol is re­cseg a rádió? Otthon, Apád dolgozószobájá­ban, hacminchárom "esztendővel ezelőtt, vagy most, a másik szobában, ahol kisebbik fiad keres valami jó vad beatmuzsikát? Össze­rezzensz a zongota alatt Apád hangjára, mely wigwamodba is behatol: meg fogunk dögleni! Anyád arca ég. Riadtan felébredsz, és megígéred, hogy többé nem fogsz bepisilni. Azután újra ég Anyád arca, de nem ál­modban már, hanem a jelenben  huszonöt esztendővel ezelőtt. Ügyetlen asszony. Az égő gyorsforralóra önti a spirituszt Nem csa­varja le a lángot, mely azután óriásira nőve az arcába kap. Ideges, mert a zsúfolt lakás­ba, ahová több más családdal összeköltöztettek titeket, látogató érkezik. Egy detektív. Azért jön, hogy elvigyen téged. Koholt híre­ket terjesztesz a borbélyüzletben, ahová na­ponta ellátogatsz, mert tizennégy éves kamasz-szerelemmel imádod Mancikát, a manikűrös-lányt. Hallod, ahogy hencegsz; nem kell fél­ni a légiriadótól. Mit bombáznának itt a repü­lőgépek, és mivel is lőnének a repülőgépek­re? Hiszen egy szál légvédelmi ágyú sincs ebben a kis porfészekben. Egy vendég feláll, és képed összeütközésbe kerül a törté­nelemmel Fekszel otthon a díványon. Anyád teát főzne, de a gyorsforraló felrobban, és a láng megjelöli a homlokát. „Fekélyes" -mondja majd néhány hét múlva a kivagonírozásnál dr. Mengele, és arra küldi, ahol már nemcsak a homlokát éri a láng. Recseg a rádió, a gyerek indiántáncot jár a dívá­nyon, te pedig elhatározod, hogy kihívod a rádiószerelőt. Idegesítő ez a recsegés.

 

GYÜMŐLCSKÖZÉRT: A lágerban ősszeakadsz Apáddal ő előbb ér oda világlátó útján. Orvos, tehát barakkorvos lesz be­lőle. Ha valakinek megy a hasa, adat neki egy fakanálnyi fehér port, mielőtt az illetőt hasmenése miatt porrá égetnék. Egyszer megtudja előre, hogy mikor jönnek az ille­tékesek szelektálni. Szelektálni, azaz válo­gatni. Néhány esztendővel később te is sze­lektálod majd egy gyümölcs-zöldségközért­ben a rothadt paprikákat az egészségesek­től. A lágerekben is kihajigálták időnként a barakkládákból az elevenen rothadásnak indulókat. Levernek például egy cölöpöt, és a cölöpre víaszintesen ráerősítenek egy lécet, aki a léc alatt el tud sétálni, és nem veri be a fejét, az kispaprikának, korcsnak bizonyul. Te bizonyosan elsétálnál alatta így tizennégy évesen, de Apád elrejt a latrinabarakkban. Hosszú árok húzódik végig a barakkban, és a deszkaülőkék alatt vascső fut. Apád két csuklódnál fogva ehhez a vascsőhöz kötöz. Te pedig lógsz. Lógsz egy álló délelőttön át derékig az ürülékben, pácolódsz klórbűzben és másféle illatokban, hogy tartós légy, és kibírd az életet.

 

HUMANIZMUS: Többféleképpen értel­mezett hiánycikk. Előzetes letartóztatott vagy a békét követő háború utáni béke vala melyik esztendejében. Tél van. A börtön csak a szlengben „meleg hely". Januárban különösen téves ez a szóhasználat. Veseműködésed emiatt nem nevezhető tökéletesnek. Több órája tart már a kihallgatásod. Fészkelődsz. Legszívesebben felnyújtanád a két ujjad, mint a suliban tetted hasonló esetben. Előadód kedvesen rád mosolyog. - Óhajt valamit? - kérdi. - Igen - feleled. És most valóban feltartod a kezed. - Parancsoljon - feleli előzékenyen, és kinyitja előtted az aj­tót. Udvariasan előreenged, majd a for­dulóban megállít, a fal felé fordít. Lépések kopognak mögötted. Miután elhaladt, akit szemtől szembe nem láthatsz; máris tovább­indulhatsz kitűzött célod felé. Az ajtónál megálltok, újra az udvarias ajtónyitás. Te belépsz, kilépsz, és köszönetet rebegsz.

 

KARÁCSONY: A régi germánok fenyőfa­ünnepe. Később a szeretet ünnepe. A nap­tárban a keresztfa ünnepével szorosan ösz-szefüggő rehabilitáció, a feltámadás ünnepe, a húsvét követi néhány hónap múlva. Kihalt fővárosi utca, tél. Hó. Sovány, aszkéta arcú férfival sétálsz erre, akit egy kórházban is­mertél meg. Óriáskiflit esztek. Vékony szál cserkészkolbász lóg ki belőle. Ünnepi töl­telék. Beszélgettek:

Az aszkéta arcú: Apám péksegéd volt. Ő sütött ilyen kifliket. Karácsonykor, ha beiglit nem, de óriáskiflit mindig hozott. A fene egye meg, minden be van zárva. Ka­rácsonykor sehová se ülhet be az ember.

Te: És ahhoz a nőhöz, aki a kórházban látogatott, ahhoz nem mehetsz fel?

Az aszkéta arcú: Nem. Nem mehetek fel hozzá. Vasár és ünnepnap ez a szerelem szünetel. A fene egye meg. Milyen sivár ez az utca. Ezért akasztották fel a Fatert?

Te: És az Anyádhoz? Hozzá nem lá­togathatsz el?

Az aszkéta arcú: Nem. Az Anyámhoz nincs semmi kedvem felmenni. Biztosan el­lenőrzi a leltárt, számolja a befőttes üvegeit.

Te: Ki az a nő, aki bejárt hozzád a kórházba?

Az aszkéta arcú: A szeretőm. Két gye­reke van .. .

Te: És ha mégis felmennél hozzá?

Az aszkéta arcú: Kirúgna a férj. Szinte hallom, hogy mit mondana neki, miután be­vágja utánam az ajtót. Ezt mondaná: egy nyikhaj. Gondold meg, kirúgták a testület­től. Állástalan. Könnyes hangon nyivákolna: szép kis karácsonyi meglepetést szereztél nekem. Ő pedig azt mondaná: karmester akart lenni. Nem tanulhatott. Harcolt a nácik el­len. Aztán üldözte őket. Éjjel-nappal hall­gatta ki a sok gazembert.

Te: És miért hagytad ott a testületet?

Az aszkéta arcú: Megutáltam ezt a mes­terséget. Tudom, hogy szükség volt rám, azért csináltam. De aztán elegem lett min­denbőt.   Ezért   most   én   vagyok   „gyanús elem".

Karácsony  után   még egyszer találkozol vele. Tél van még mindig. Egy padon egy szál fehér, nyitott nyakú ingben ül. Lázas. Félrebeszél „Mindig szerettem a fehér in­get, fehér ingben énekeltem az első tavaszon, és utálom a nyakkendőt, utálom a nyakken­dőt." Azután még egy találkozás a kórház­ban, de már nem beszéltek egymással többé. Kilépsz a kórteremből. A folyosón egy orvos és egy sunyi képű öregasszony.

Az orvos: Sajnálom. Sokáig titkolta. Szinte öngyilkosság ma, amikor a tbc gyó­gyítható.

Öregasszony: Fiacskám, szegény egyet­len fiacskám. Főorvos úr kérem, intézked­jék, hogy a párnámat adják ki, én hoztam be, nem kórházi. Saját. Monogramos, Tet­szik tudni, szegények vagyunk.

 

KÓRHÁZ: Gyógyító jellegű intézmény. A benne kifejtett tevékenység általában a be­tegség leküzdésére és az élet meghosszabbítására irányul. Az orvostudomány fejlődése a kórházak specializálódásához vezetett. Ko­runk főbb betegségei közül - elmebaj, elidegenedés, rák stb. - téged a szívbaj érint kö­zelebbről. Konkrét és elvont értelemben egy­aránt. Ezért a kórház címszó alatt szívkórház értendő.

Tél van. Sétálsz a kórház parkjában, a fák ágait a rájuk fagyott zúzmara tündéri háló-és huzalrendszerré változtatta az éjjel. Védve vagy. Biztonságban vagy. Meg fogsz gyó­gyulni. Mást talán szorongással töltene el ez a kép - téged megnyugtat. A címszó lényegét tekintve mindegy, hogy miért, néhány eszten­dővel sétád előtt kötél általi halálra ítéltek. Aztán felépültél belőle. De most csak mel­lesleg jut az eszedbe, élvezed a sétát. Délben az ebédlőben, jobban mondva az étteremben ketten-hárman ültök az asztaloknál, és előre kiválasztott ételeket esztek á la carte, észre­veszed, hogy az a nagy darab férfi, aki né­hány napja érkezett a kórházba, megint magányosan ül az asztalnál. Ez itt -már feltűnő. Délután megtudod róla, hogy személyében az állami ítéletvégrehajtót tisztelheted. Az efféle hírek előbb-utóbb kiigazításra szorul­nak, estére pontosan tudod, hogy az illető már nem aktív, nyugdíjba vonult, a veje vet­te át a hivatalát, te nem vele kerültél volna szorosabb   összeköttetésbe.   Ennek   ellenére vacsoránál a pillantásod az asztalára, a ke­zére téved. Normális, nem túlságosan nagy, szokványos kéz, de az ujjai a betegségére utalnak. Jellegzetes, a szív megbetegedésének egyik válfajára jellemző, úgynevezett dob­vető ujjak. A körmei színesek. Vajon ez a kéz hasonlít-e az utód kezéhez, melyről tu­dod, hogy „Kossuth"~ot osztogatott a kis-idős elítélteknek, akik a konyhai ételmaradé­kot a disznói számára a kocsijára vitték. Nem vagy rá túlzottan kíváncsi.

A természet, mint ezt többen megállapí­tották: csodálatos. Kompenzál - azaz ki­egyenlít, Dekompenzált szívműködéseket dekompenzált szívműködésekkel. Másnap reg­gel az ágak csipkés huzal- és hálórendszere háborítatlanul szép. Mást talán szorongással töltene el ez a kép - téged megnyugtat. A végső kimeneteltől eltekintve a gyógyulás mindenki részére biztosítottnak látszik.

 

SZAPPAN: Egy kék törpe és egy sárga nyúl. Anyád, szegény, nem is sejti, hogy ő ajándékoz meg életed első dilemmájával. -Nézd, milyen kedveeek - mondja -, az egyikkel mosakodj meg - és vidáman kezed­be nyomja a két szappanfigurát, azután ki­suhan a fürdőszobából. Te pedig ülsz a kád­ban, nagy fiú vagy, 6 éves, magad is meg tudsz fürödni már. Természeteden a furcsa kis törpét választod. Kék, hegyes az orra, és sejtelmesen kancsalít, Nyulad van, kócból meg fából is, olyan zsinegen húzható. Fogod hát a törpét, és a szivacshoz dörzsö­löd. És akkor szörnyű dolgot látasz a törpe vonásai elmosódnak, hegyess orra tompára kopik. Nem. Ez így nem jó, ez csak ne fogy­jon el, ez csak maradjon meg neked. Jöjjön a nyúl. De akkor - ismeretlen, nyugtalanító rossz érzés fog el -, akkor nem azzal mosakszol, amelyikkel akarsz. Ha pedig mégis a tőrpét választod, habbá lesz, legfeljebb egy egy kis massza marad belőle a kád peremen, és nincs tovább. Ülsz a kádban, a könnyed hullik, egyik kezedben törpe, a másikban nyúl, és haragosan, harsányan zokogni kezdesz. Anyád ijedten beront. Melyikkel, me­lyikkel - kérded fuldokolva, ö azt hiszi, hogy megért, és megnyugodva válaszol: mindegy, amelyikkel akarsz. Ha a törpét sze­reted, hát azzal, és nevetve kimegy. Mit tudja ő, hogy mi megy végbe benned, Már nem sírsz, fogod a két szappant, és kidobod - a tötpét is meg a nyulat is a kádból. Ott fekszenek némán, ellenségesen a kövön. A törpe kancsalít. A nyúl vigyorog. Győztek. Megúszták mind a ketten. Mind a ketten megúszták, Hát nem - és kiugrasz a kádból, elcsúszol a síkos kövön, de már fogod, már markolod őket. Még bent sem vagy a vízben, dörzsölöd, kened magadra. A törpét és a nyulat is. Dögölj meg, dögölj meg - zoko­god, És sikálod, gyömöszölöd velük a bőröd kétségbeesetten, győztesen.

 

SZABADSÁG: Ülsz a vonaton a béke utáni háborút követő béke idején. Nem a zsúfolt vagonokban szorongsz, nincs szüksé­ged a bent ülőkre, eleged van belőlük, ele­get tapadtak hátukkal a hátadhoz, böködtek hegyes könyökükkel az oldaladba, amikor össsepréselődve feküdtél  velük  a barakk ládákban. Gyászfitogtatóan, némán vagy harsányan nyüzsögnek benn, többen énekel­nek, egyik-másik csencsel. Egy szardínia, tíz Pall Mall. Fent ülsz a vonat tetején, Itt sem vagy egyedül, itt is énekelnek, de van, aki elnyúlik a hasán, vagy kényelmesen lefelé lógatja a lábát. Egy szardínia, öt penge, tíz Pall Mall, hallod itt is, de ez másképp hang­zik idefenn. Melletted egy nyurga fiatalem­ber. Az orrán keresztül fújja: „A purzicsán egy príma pipadohány..," mulatságosán fut­kos az ádámcsutkája, Egyszer csak abba­hagyja az éneket, „Most már fix, öcsikém -mondja, most már tuti" .,. Aztán feláll, szétvetett lábbal áll, és vígan ordítja a tova­rohanó tájnak - „Megfogtam egy szúnyo­got." - Itt jó. Dehogyis mégy le a vagonba, a büdösbe. A nyurga befejezte a dalt, de még nem ül le, háttal áll a menetiránynak, és szá­molja a távírópóznákat. - „Egy.., kettő ... három .. hopp!" - És minden második póz­nánál leguggol, majd felugrik. - „Hopp! - kiáltja -, öt, hat, hopp" - aztán elvéti a szá­molást. Szűk völgyben halad át a vonat, kis közúti híd ível át a fejetek felett, Hopp! Pontosan a nyakánál szeli le a fejét, Este van. Ülsz a vonat tetején, kevesebben vagy­tok. Feletted csillagok. Tejút, Göncökzekér. Egy ,.. kettő ... három ... hopp! A láger­ben azt hitted, majd ha szabad leszel, nem látsz többé hullát.

 

***