A kabát

Hogy a helyiség nem csupán a felmosó vödör tárolására szolgált a néhai KIE szálló idején, hanem ténylegesen egy hálószoba volt, arról csak egy parányi erkély tanúskodott. A méretét nézve még úgy is kétségesnek látszott. Hogy még is — nap, mint nap — egy egész dramaturgia-osztály rontotta benne a levegőt — mindenki bagózott, ha jól emlékszem —, az annak tudható be, hogy mindössze hatan voltunk. Ha valaki netalántán névsort olvasott volna — egy abszurd gondolat —, így hangzott volna: Galgóczi, Gáli, Glázer, Kaskötő, Kovács, Sípos. Keresztneve, mondanom se kell, senkinek se volt, vagy inkább nem volt használatos.

Egy asztal, meg nyolc szék. Miért nyolc? Néha két tanár is jött. Egyszerre. Gyárfás meg a Bacsó. Elvégre is, nem hiába hívták Színház és Filmművészeti Főiskolának. Gyárfás volt a színház, Bacsó meg a film. (álljon meg a menet... Gyárfás is többet ügyködött filmen, mint színházban) Hát igen, de a nyolcadik főleg a kabátoknak szolgált, - mivel, kérem tisztelettel, - fogas az nem volt.

Ha jól meggondolom, az évből nyugodt lelkiismerettel lehet számolni legalább öt kabátos hónapot. Tavaszi kabát, télikabát, átmeneti kabát, ballonkabát meg esőkabát. Jól hangzik, de ha valaki emlékszik még azokra az időkre, volt a kabát, meg a nem–kabát. Na persze, Galgóczit kivéve, neki volt ballon kabátja is, de hát ő volt a menő. A kiadott író, honoráriummal, meg minisztériumi ösztöndíjjal. A széken viszont jól megfértek együtt. Ha kor, minőség és használhatósági állapot szerint, 1–től 10–ig, skálán kellene osztályoznom, Galgóczi báránybéléses kabátja volt a 10, Gálié az 1. (kis jóindulattal). A kabát múltja homályba veszett, ki tudja, hol kezdte a pályafutását, az a gyanúm, hogy valamikor a háború előtt szolgált, mint átmeneti kabát egy jólszituált pesti polgár hátán. Gáli, az ismert gazdag fantáziájával, léptette elő télikabátnak. Színe? Valamiféle meghatározatlan változata a szürkének, fél–lábszárig érő, válla csapott, hogy a szabás tette-e vagy a viselője volt slang, ma már azt nehéz megmondani. Fogyatékosságai közé tartozott a gombok krónikus hiánya. Ha most így időben visszaszámolok, ötvenhárom telén volt, mikor is a gombállomány drasztikusan megfogyatkozott. Értsd alatta, már csak egy volt. A két kabátszárny összetartásához viszont a magányos gomb, különös tekintettel arra, hogy combközépre esett, elégtelennek bizonyult. Azt még Jóska is belátta, de az ismételt terv, hogy felugrunk hozzánk, hogy majd Bohus mama felvarrja, valahogy sehogy sem jött össze. Oda se neki! — mondta, úgy hordja majd, mint a gogoli köpönyeget, azon se volt gomb.

Meggyőződésem, hogy valahol tanították a gombvarrás technikáját, talán még a művészetét is, de nem a Főiskolán. Bár nekem volt némi gyakorlatom az inggomb varrásban, de a kabátgomb az más. Kiss néni, a mindenről gondoskodó gondnok adott tűt, cérnát meg két gombot. Két különböző színű és méretű gombot, de ugye mi kicsire nem adunk. Bevonultunk a nagyterembe — akkoriban még csak a "nagyterem" volt, ha jól emlékszem, még vasárnaponként istentiszteletet is tartottak benne —, akkoriban, amit ma úgy tartanak nyilván, mint a nagy vallásüldözés idejét. Ódry Színpadnak csak jóval később avanzsált, az igazi Ódry terem a Rákóczi úti épületben volt. Ott ültünk a hátsó sorban és miután az első gomb nagy nehezen felvarratott, ilyen apróságra kellett rájönnünk, mint például a gomb és a gombluk egymáshoz arányított mérete fontos szerepet játszik a későbbi használhatóság szempontjából. Arról nem is beszelve, hogy a szoros felvarrás nem feltétlenül előnynek számit. Mindegy, a két gomb fel lett varrva. Kellene még egy harmadik, ha már benne vagyunk a gombvarrásban.

— Na, várj, — mondta Gáli és eltűnt. Nem telt bele néhány perc és megjelent egy gombbal.

— Ez jó lesz? — és a kezembe nyomott egy szürke cirmos kabátgombot.

— Hol, szerezted? – kérdem.

— A titkárságon. Nem volt senki az irodában, Nemeskéri kabátjáról.

— Levágtad a Nemeskéri kabátjáról?

— Csavartam — mondta —, már félig lógott.

— Jóska, Te hülye vagy! Ez egy női gomb.

Feltolta a szemüvegét a homlokára és orr-távolságból vette közelebbi vizsgálat alá.

— Annál jobb — vigyorgott —, akkor az a Simon Zsuzsa kabátja volt.

Jóska szemének tragikusan rossz állapota elfogadhatóan magyarázta a tévedést. Napokig égette a zsebemet Simon Zsuzsa cifra gombja, míg végül is a villamos megállónál beledobtam a szemetesbe. Mindegy, négy gombbal már helyreállt a kabát kabát volta. Az igazgatónő meg majd csak szerez magának egy másik gombot. Különben is utáltam a nőt. Meg volt rá az okom.

Mostanság a forradalom ötvenéves évfordulója alkalmából, mind több és több szó esik a Szabadsághegyről. Teljes joggal. A Gáli darab bemutatója szerves része volt a forradalmat előkészítő intellektuális folyamatnak. A dráma alapgondolata már 53–ban megszületett, kezdetben, mint egy eléggé ártalmatlan családi konfliktus, a Rajk ügyre emlékeztetve. Főiskolai vizsgadarabnak készült. Ahogy ízlelte, formálta az idők múlásával lett az, amit ma ismerünk — már aki ismeri —, a Rákosi rendszer emberi és erkölcsi csődjének leleplezője. Az alkotó folyamat több mint két évet vett igénybe. Ahogy múlt az idő, mind ritkábban és ritkábban lett a darab a dramaturgia órán a szokásos megbeszélés tárgya. Az újabb drámai fordulatok, a párbeszédek mindinkább élezett, politikailag veszélyes természetű telitettsége miatt a darab asztal-körüli vitája, különösen a tanárok jelenlétében, már "kényelmetlenné" vált. Nem emlékszem, hogy bárki az osztályban a spicli gyanúját vonta volna magára, de a jobb félni, mint megijedni, - bölcs gyakorlata mindinkább érvénybe lépett. Különösen egy, óvatosságra intő, tanári-baráti figyelmeztetés után, Gáli maga kerülte a téma nyilvános tárgyalását és az elkerülhetetlen paranoia mindinkább érezhető lett.

Mi voltunk az első dramaturgia osztály a Főiskolán, olyan kísérleti nyulak, dunsztja sem volt senkinek, hogyan tanítsák. Nem is nagyon igyekeztek, nem is nagyon tanultunk. Én vagyok az író, te vagy a dramaturg... Aztán szerepcsere.

Így kerültem össze Gálival és lett belőle barátság. Feltételezem, hogy a Főiskolán kívül másokkal is megtárgyalta a darab problémáit, de hallgatólagos megegyezéssel jobbnak láttuk, hogy a "titok" ismerői ne tudjanak egymásról. Már az Erzsike cukrászdában sem beszélgettünk a darabról, túl közel voltak egymáshoz az asztalok, maradt az utcán való séta. Ez már 1954. október vagy november lehetett, esős esték voltak, a késő ősz minden kellemetlen velejárójával. Ha jól emlékszem, a Nagydiófa utcán mentünk a Wesselényi-ig, aztán vissza a Klauzálon, Dohány utcán és újra a Nagydiófa... Körbe, körbe.

És itt lép a kabát egy hétköznapi, jelentéktelen egzisztenciából egyenesen bele az irodalom történelembe..., mit mondjak, a történelembe. Egy időben volt egy aktatáskája, aztán csak egy keményfedelű naplóféle és végül a kabátzseb. A bal kabátzseb bélése ki volt szakadva és a Szabadsághegy kézirata, többnyire széthullott irkalapokon, mindig kéznél, ott lapult a kabátban. Apró részleteket figyelmen kívül nem hagyva "mesélte" el a helyszint, hol álljon az a szék és miért. Hallania kellett a párbeszédet. Ha netalán valaki arra hivatott lehallgatta volna a kettőnk között folytatott dialógust, arra a következtetésre jutott volna, hogy két, Lipót-mezőről szabadult paciens rója a pesti utcákat s a tény, hogy gyakran még az eső is esett, még alá is húzta a látvány bizarr voltát.

Gáli szerint egy gondolat, egy indulat kifejezésére míg száz variáció létezik, azok közül csak egy a helyes és azt kell megtalálni. S ha végre megvolt, az utcai lámpa alatt, könyékig a feneketlen kabátzsebben kotorva kereste a... második felvonás, első szín, harmadik jelenet agyon–húzott oldalait, hogy a kérdéses mondatot kijavítsa. Még messze volt az idő, mikor a Rajk-ügyről lehetett nyíltan beszélni. Akkor, számomra a darab sorsa — igazi színházban bemutatva, de még mint államvizsga anyag is — valami utópisztikus lehetetlenségnek hatott. Az én filmnovellámat, ami sokkal ártalmatlanabb témát tárgyalt, lelőtte a tisztelt tanári kar, mint "nem tipikus", államellenes irományt. Gáli rendíthetetlen optimizmussal, ápolta, formálta a darabot, csökönyösen hitt egy jobb jövőben. Mi több, szerepet osztott. Gobbi fogja játszani a mamát — mondta.

Ráhagytam, lehet egy örülttel vitatkozni?

Aztán kitavaszodott, a kabátzsebből előkerült a kézirat, csodák-csodájára valahogy összeállt a darab. Gáli napokig ült a gépírószolgálat irodájában, diktálta az elképedt elvtársnőnek — szerintem még egyszer újra írta — a kor legjelentősebb drámáját.

Minden ceremónia nélkül ért véget az iskolaév, három hónapos katonai tábor után, én a békéscsabai száműzetésbe vonultam, sem a Szabadsághegyet, sem a kabátot én többet nem láttam..., nem láttam Gálit sem, majd csak húsz év multán Torontóban.

Hiánya azelőtt is, azóta is, és örökre marad. Pótolhatatlan.

Kaskötő István

Niagara Falls

2006. február 7.