Háborgó ég alatt

Kirajzott vasmadarak

szálltak az égen,

süvöltő terhüktől

ragyás sebekre szakadt a föld.

Félelemre mosott arcokat,

bújó hangyák világát

idézte a déli alkonyat.

Füst volt a lehelet, vér volt a nyál,

korom lett a betevő falat,

repedt, tört, szilánkokra szakadt

az élet kereke.

Búcsúzott a föld a földtől,

széthullt családok a régi háztól,

a menedék pokolban lángolt,

s az oltalom kutyaként szűkölt

minden eldugott zugban.

A rettegés párja, az iszony

beköltözött, s letette szomját

a szelíd dombokra.

Zsibárus ponyváján,

nincstelenségünk;

üres fazekak,

emberhús-szagú lábak mellé,

golyót, repeszt,

dühöngő dübörgést,

vakító fényekbe dobált

földet kínált.

Amit az égiek kihagytak,

a földön elvégeztetett.

Amit a véletlen nem ölt meg,

megtette az ember.

Nem volt már szégyen az ősi bűn,

a mocsokba fúlt könyörület,

neve se volt annak ki halott,

nem Isten volt már a dicsőség

csak az, hogy ki mennyit pusztított,

mert ezért járt érdem és kereszt.

Vétkezők, felejtett vádak

tépik múltunk féltett zászlaját,

őselemek bosszúja feszül,

táptalan föld, kilyukadt ózon,

pusztuló népek, elvesztett fajok

- nem idéznek gyilkost!

Barbárrá vált kezünkben bűzlik

a kimért végzetünk.

Sátáni kéz! Nyugodni nem bír,

alkalmat vár, s nincs ki megintse!

Örökölt járványtól pusztul észrevétlen,

minden ami érték.

Hiszékeny erszényünk mindég nyitott,

s a kapzsiság annyit visz, amennyit bír.

Bár sok már a harácsolt pénzünk,

életet venni mégsem elég!

***

A Don-kanyar Magyarország Vietnámja

„Hetek óta olyan könyveket olvasok: kiadott vagy kiadatlan naplókat, amelyekben szakadatlanul zuhog a gránát, égnek a faházak, a rozstáblák, a fölrobbantott vonatok, röpül a léc, és szétszakadt emberi testek röpülnek föl a levegőbe. Külön a fej, a törzs, a kar, külön a lábfejek, amelyek néha sértetlenül hullnak vissza a hóba, mintha valakinek még szüksége lehetne rájuk – írta évtizedekkel ez előtti visszaemlékezésében Csoóri Sándor.

Hogy mit jelentett a Don-kanyar, a tél, a megvert, visszavonuló csapatok számára 1943. januárjában arról egy másik visszaemlékezés így ír:

„Ember formájú kísérteteknek látták egymást a szétszórtan menetelő oszlopok - olaszok, magyarok, németek és románok, akiket csak a kétségbe esett akarat hajtott előre: meggörnyedve, sántikálva, bicegve, láztól és tetűtől gyötörve, ólomszínű, hullaszerű arccal, fuldokló lélegzettel, mint a kiéhezett, kóborló farkasok ...” Az ellenséges tűzben és az orosz télben 140 - 150 ezer ember pusztult el.

Hősök voltak? Áldozatok?

Az értelmetlen halál nem tesz fel értelmes kérdéseket!

Németh Tibor.