IDŐFORGÁCSOK

A huszonegyedik századig az idő egyre gyorsult, vele az ember, a zene, s mind agresszívabb, monotonabb lett. Úgy tűnt, hogy elnyel mindent a megzabolázhatatlan idő forgószele. Az embereknek már nem voltak illúzióik, érzelmeik, mindent a pénz uralt. A dadák az óvodában reklámdalt dúdoltak a gyerekeknek, az istentiszteletet rosszhírű cégek szponzorálták. Már a reklámot is reklámozták.

A holo képterében föltűnik egy park. A hőmérő 25,2 Celsius fokot mutat. Láthatóan kellemes szellő simogatja a parkban téblábolókat. A bárányfelhők lassan úsznak a vakítóan kék égbolton, mintha reneszánsz mesterek remekművei lennének. Kristálytiszta víz csobog mesterkélt medrében. Fátyolos farkú aranyhalak lejtik táncukat. Bársonyos szirmú virágok illata árad. Egy nénike madarakat etet, kislányok pillangót kergetnek, fiúcskák labdáznak, komoly öregurak bölcsen diskurálnak. Szerelmesek andalognak a kavicsos ösvényen.

“Ilyen jövőt akarsz?” - kérdi egy hang, de mintha belülről jönne, s mintha a te kérdésed lenne.

“Vagy ilyet?”

- Sötétség, egy vakító villanás s az égre kúszik az atomrobbanás gombafelhője. Lassan oszlik. Nukleáris tél. A föld jégbe dermed, patkányok surrannak a havon, a hó alatt az épületekben, ez talán a Louvre s ott a patkányürülékben fölsejlik Monalisa mosolya. A kép újra vált.

Emberek a virágos réten, önfeledten tárják karjukat a nap felé. A hang, az a “szinte” belülről jövő: “Minden betegség és baj s az azt okozó frusztráció kútfeje, hogy vágyaink nincsenek összhangban lehetőségeinkkel. Vegyen részt gondolatszabályozáson! A virtuális világban mindent megkaphat, ami eddig elérhetetlennek tűnt. Rázza le az idő igáját, szabadítsa föl a tudatát!”

*

Sötétet látott a bölcsőben. Homály született, lassan kitöltötte a teret, szétfolyt a padlón, betömte a repedéseket. A szú csak megszokásból percegett. A dada kivette a bölcsőből a semmigyereket. Fölsírt a csend, a penészgombák riadtan húzták össze magukat a falon. A patkány alatt megcsúszott a korom, a kéményből a kandallóba zuhant. Visítva elrohant, kesernyés, égett szőrszagot vonszolt maga után. A hálóing gyűrődéseiből pirospozsgás álom kandikált réveteg. Az ódon kastély eresztékei kelletlenül megnyikordultak, vihar ült az ereszre.***

A villámok tétován csapongtak, sehogy sem volt kedvük leereszkedni. Az inas az ajtóhoz csoszogott s kinyitotta. Senki sem hallotta a kopogtatást.

- Parancsoljon uram. - hajlott meg a kísértet előtt.

- A jó öreg Josh. - nézett keresztül rajta a kísértet

A megszokások. Mi lenne, ha mindenki fölhagyna velük, mert jobblétre szenderült?

A grófnő lépett a konyhába, hogy tejet langyítson. Egy brandy jobban esett volna, de gondolnia kellett a másnapra is. Ez is másnap. Talán ettől van, hogy ő olyan gyakran másnapos. - Már megint?

A svábbogár ráncigálta a padló résébe szorult kenyérgalacsint, végre sikerült kivennie, de vele jött a homály is. A szétpattogó szikrák karácsonyfát világítottak meg. A kiirtott erdő vaksötétjének a szeméből folyt a könny. A patak vállára vette az öregséget, a fiatalok pihentek a fák alatt. Riadtan verdesett a kismadár, szárnya az égbe szorult. Az orchideákat barmok legelték, kicsicsázott erkélyládákban parlagfű virít. Szívük helyén érmék csilingelnek, szemeikben félkarú rablók fényei villódznak. Az értelem hófödte bérc. A kísértet bekopogtat egykori önmagához. Nem érti, miért nem engedi be. Ő is magányos.

*

Teológushallgató volt. A temesvári esemény képei sorjáztak a tévé képernyőjén. Az órájára nézett. Kikapcsolta a készüléket, elindult az éjféli misére. A templom elől mentőautó indult szirénázva. A korlátba kapaszkodva lépkedett óvatosan a síkos lépcsőkön. Az utolsó lépcsőre tette a lábát, amikor meghallotta az elzuhanó test tompa puffanását. Elengedte a korlátot, meg akart fordulni. Fertőtlenítő szagú fehér ágyon ébredt. Egy nővér hajolt fölé.

- A többiek?

“A hazugságok nem segítenek. Isten van vagy nincs? Nem vigyázott rám. Ideje lenne egy új reformációnak. Van vagy nincs, segít vagy nem az ő dolga. Biztos, hogy szereti az embereket? Kitalálta őket (teremtette?), hogy imádják. Az ember eltévelyedett, magát kezdte imádni. Elkezdett gondolkodni, behelyettesíteni, fetisizálni. Isten nem szereti a faragott képeket és bálványokat. Ő is csak önmagát szereti? Hiszen a maga képére teremtette az embert! Az ember önmagát szereti, elfelejti, hogy csak mellékszereplő. A világ önmagáért van. Az élet olyan amilyen. Az élet túlnőtt az emberen és túl az Istenen. Nem hitte, hogy az ő hite sem fog át mindent. - Úgy kell neki! Most minket büntet, állítólag apáink bűneiért. Öntörvényű az evolúció, az élet törvényei mindig önösek. Első az én, - tagadva vagy fitogtatva. Részigazságokra épül a hazugságok tornya. A magunk énjét a többiekre vetítjük, a hibák túlrajzolódnak, másoké a bélyeg, mi elbújunk a kifogások mögé, a sorsra hivatkozunk, hogy meg van írva. Lehet. Nem mindig sikerül. Körforgás, de olykor csorbul. A vágy és az út.

Célok kellenek, elérhetők és elérhetetlenek, a rév a nihil. Oldódás, veríték. “Isten nem kockázik a világgal.”

— Persze, hogy nem. Rég elnyerte tőle Lucifer.”

*

Tudta, hogy az első korty után elveszti önkontrolját, remegő kézzel mégis töltött egy pohárral. Forgatta egy ideig a szájában, csak aztán nyelte le. Az ital marta szájpadlását, nyelőcsövét, kellemes melegség áradt szét benne. Érezte, ahogy kipirul, a fejéről mintha lepattanna egy abroncs ... töltött még egyel. “Mert te mindenkinek meg akarsz felelni! Félsz, hogy nem voltál elég jó mindenkinek. Ez az átkozott kishitűség! Ott az a fatökű, milyen magabiztosan mondja a süketségeit. Be is dőlnek neki, ő egy »jófej«. Te szerényen, szinte megkérdőjelezve, félszegen, mintegy bocsánatot kérve, hogy véleményed mer lenni. Amikor a végén kiderül, hogy neked volt igazad, erre már senki nem emlékszik, mindenkinek úgy rémlik, ő mondta, mert csak a magabiztosságára emlékeznek. Persze ráfoghatnád, ez a szülők hibája, túl magasra rakták a lécet s te soha sem tudtál megfelelni az elvárásaiknak. Most viszont te állítod a mércét, ám megszokásból mindig egy hajszállal magasabbra, mint ahogy reális lenne.”

Töltött még egy pohárral, lehajtotta, majd csak úgy az üvegből ivott.

“Régen legalább segített az ital. Erősebbnek, okosabbnak hitted magad, úgy tűnt mégsem reménytelen. Ma már az ital is lehangol, csak megerősíti benned mennyire menthetetlen, szerencsétlen hülye vagy.”

Fogta az üveget, kilépett az erkélyre, fölállt a korlátra s lenézett. Beleszédült, már szinte érezte; ahogy zuhan. Jókorát húzott az italból imbolyogva. A szél simogatta, ő ingott, mint a metronóm.

“Hogy is hívják azt a bigyót rajta, ami jár ide-oda?”

Lent az emberek apró hangyáknak tűntek s a kocsik apró játékszereknek. Már nem volt olyan iszonytató a mélység. Az üveget a szájához emelte. A római katona berogyasztott lábakkal hugyozott a száraz, tüskés kórókra, a lova fölágaskodott. A bazárban legyek dongtak a levágott birkafej körül. Jézus a tenyerébe köpött. Az elnök oligofrén vigyorral meredt a kamerákba. Attus kiterítve fekszik a “nagyházban”, szürke, törékenynek tűnő a bőre. Az aszfalt.

“Nem is fájt.”

*

Ruganyos léptekkel rótta az utcát, nem érezte évei súlyát, de mi szerint számíthatná éveit, hisz minden bolygón más és más, s ő egyiken sem tartózkodott annyi ideig, míg az megkerülhette volna napját. Egy kivétel azonban van: a Föld. Itt született, itt volt kamasz. Hirtelen lett felnőtt. Az egyik nap még az iskolapadban ült szorongva, hogy nem tud majd megfelelni a tanár kérdéseire, másnap már fegyverrel kezében kutatta az ellenséget a füstölgő romok között. Sehogy sem értette, mitől és miért lett hirtelen a szomszédja, a padtársa - aki tegnap még barátja volt - ellenség. Ugyanazt a nyelvet beszélték, ugyanazokat a dalokat énekelték ...

... már elmosódtak emlékezetében a háború képei; - el, mert el akarta feledni, milyen szörnyűségeket műveltek velük s hogy ő milyen borzalmakat cselekedett. Voltak, akik emberek tudtak maradni, de azok elmenekültek vagy megölték őket s olyan is volt, aki saját kezével vetett véget életének, hogy ne kelljen látnia a borzalmakat, ne váljon cinkossá a hallgatással, avagy a tettel. Nem volt harmadik út; így is, úgy is részese lett az embertelenségnek, a gyűlöletnek. Még pelyhedző állú kamasz volt, mikor a nagyhatalmak kierőszakolták a békét, de ő fásult, kiégett öregembernek érezte magát. Kapott az amerikai ösztöndíjon: “Csak el innen!”. Hiába volt minden, már nem tudott többé úgy nézni az emberekre, mint addig és akkor jött a NASA programja. Rögtön jelentkezett: “El a Földről is!”. Különböző korú és fejlettségi fokú civilizációkat látogatott sorra, szorgalmasan gyűjtögette számítógépre a különböző történeteket. Kereste a választ, de egyre jobban elbizonytalanodott, mintha mindinkább távolodott volna a megoldástól, hát visszatért a Földre. “Lehet, el sem kellett volna mennem, itt volt mindig s most is itt van az orrom előtt a válasz, csak annyira egyszerű, hogy nem is merek gondolni rá.”

*

Félretaposott sarkú, lyukas cipő. Üres üvegek a fal mellett. A kitört ablakszem helyén rezgő pókháló, keresztespók, maszatos, félig telt pohár. Kavargó porszemek a szőlő levelei között betűző fényben. A mulandóság relikviái. Hiábavalóság kívül és belül. Az éjszakai áporodott levegő. Reggel. Már megint reggel! Kéz nyúl a pohár után. Az első korty éget. Melegség, szétárad a zsigerekben, oldódik az agy. Ez a nap is “olyan” lesz. Minek, miért és meddig még? Papírhalmazok, félkész regények, tervek, törött porcelán, ablak, friss levegő. Trágya és benzingőz. Természetvédelem. Az embert ki védi meg önmagától? Haszontalanul kúszik föl az álmok folyondárjára; éjszaka nő, nappal kifakul. A szerencsés kevesek. Gyorsabb az agy, mint a kéz, olykor terhére vannak egymásnak. A beidegzett mozdulatokra nem hat a hirtelen ötlet. Összezavarodnak a dolgok, de nem is kell rend. Játékelmélet. Az elmélet és a gyakorlat között betömhetetlen a rés, pedig már tele kellene lennie megunt eszmékkel és használhatatlan ideákkal. Összehajtogatott papírlap: “... pedig szerettelek”.

A mutatványos előhúzza a döglött nyulat a kabátujjából. “Kicsit fáradt.” - gondolja. A kártyalapok is szétröpülnek, valamennyi piros ász. “Pedig lennie kell valahol egy tökfilkónak is!” Nem veszi észre, a nézőtéren ül.

... a kenyér és a tej drágább lett ... az élet munkanélküli tömeggé degradálódott. Az idegen szavak hivatalosabban hangzanak, s hátha a forma eltereli a figyelmet a tartalomról. Nem mindegy, hogy min háborodunk föl. “...föl, föl ti rabjai a ...” Szét vá lo ga tott idő. “Az igazság odaát van.”. “Nincs egy hely, nincs egy hely, ahova mehetnél ...” A NAGYEMBER.”

“Berúgott, mint egy kanatom.” A nő elektronhéj, távolságot kell tartani ... távolságot ... tartani ... távolságot ... tartani ... tartani ... összemosódik ... rárakódik ... szürke lesz ...

*

A gőzös legnagyobb sebességével száguld a síneken. Fiatal vagy és erős. A mozdony ütközőjén állsz, hajad lobog a szélben. Semmitől sem félsz, úgy érzed; csakis győztes lehetsz. A mozdony megállás nélkül száguld át az állomásokon, az emberek csodálattal és irigykedve bámulnak. Egyszer csak azt veszed észre, hogy a mozdony egy elhagyott, gondozatlan mellékvágányon pöfög, s már nem is mozdony, hanem csak egy rozsdás olajoshordó göcög alattad, mire beér az állomásra. Az állomás romos és rogyadozik, az ablakok kiverve, a lengőajtót a szél csapkodja ki-be, ki be. Mintha már nem is lennél olyan fiatal, és illúzióid is szertefoszlottak volna. Nem is tudod, miért lépsz be a váróterembe. A szolgálati szárnyba keveredsz, az öltözőből épp most lép ki két nő. Középkorúak, de nagyon kívánatosak. Érezni frissem mosdott szappanillatuk. A semmiből előbukkan egy férfi: szakadt és koszos, messziről bűzlik izzadtság- és brutális kanszaga. A nők mégis vele mennek el.

Fölébredsz és megkönnyebbülsz: huh, szerencsére csak álom volt! Körülnézel: koszlott, málladozó vakolatú falak, kivert ablakszemek, koszos, hiányos lécezetű pad, amiről épp feltápászkodsz...

“Úristen! Ez ugyanaz az állomás!”

*

A levegő hőmérséklete 25,3 Celsius fok, 22 Celsius fokos délkeleti irányú szellő simogatja a parkban téblábolókat. A bárányfelhők lassan úsznak a kék égbolton, mintha reneszánsz mesterek művei lennének. A hajladozó fák levelei susognak. Kristálytiszta víz csörgedez mesterséges medrében. Lusta aranyhalak álmatag lebegnek. Egy szerelmespár szótlanul simul egymáshoz a szomorúfűz lehajló ágai alatt. Ezüsthajú nénike galambokat etet. A madarak karjára, vállára ülnek, burukkolva csipegetik a morzsát. Egy öregúr fásult-kimért mozdulatokkal tornagyakorlatokat végez. Megszokott, átlagos nap, túl az utolsó háborún. Nem tudni mennyi idő telt el azóta, bár valahol számon tartják s a holohíradóban is minden este bemondják az időjárás jelentés előtt, hogy hányadik év, mennyiedik és milyen napja van, de már régen nincs jelentősége.

Az időre csak addig volt szükség, míg meg lehetett különböztetni a napokat. “Boldog Békeidő.” Valaha rég egy nagyokos azt mondta: “Az a jó hír, ha nincs hír.” Hát most lubickolhatna. Szerencsére elődeink sok

mindent elkövettek, most a számítógép gondoskodik róla, hogy csak harminckilenc évenként kerüljön adásba ugyanaz a hír. Miért pont harminckilenc?

Egy fontos történelmi esemény három perc, három perc, míg Jézust elárulják és megfeszítik, három perc alatt Hannibál átkel az Alpokon, három perc és Kolombus felfedezi Amerikát, három perc elég milliók pusztulásához, s egy másodpercet sem érdemel az utolsó pár évszázad. Furcsa, homályos, torztükör az idő, mindenki mást lát benne.

A depresszió sötét vermében ültem, amikor megjöttek, megint a hiábavalóság érzése lett úrrá rajtam. Csillog a szeme, fiamat nézi. Mesél tizenhat-tizennyolc éves kori "rólam". Őszinte a rajongása, nem a mostani nyomorult énem látja, én neki még mindig ugyanaz vagyok. Egy "időforgács" amiben megkapaszkodhatok.