ÖT PERC A VÁROSBAN

Leparkolunk, s amíg megvárlak,

mondod, nézzem meg azt az áruházat.

A kirakatig jutottam el.

„A téma az utcán hever”

mondom: hever az utcán, a Téma.

A hajdan volt ember

most kellemetlen tereptárgyként

mert nem kell, ott hever

a járda mentén

a mély, széles kirakatpárkányon

egy tucat régi gyűrött újságon

alszik

s egy kartondobozzal takarózik

olykor vakarózik

az autózajok

időnként fölzavarják,

haja tövén a legyek,

a morzsák és a hangyák

még aludni hagyják

aztán a váltás megjön, ásít,

némán ágyaz,

a párnája tömött reklámszatyor;

társa talpába rúg

no nem, nem látsz itt háborút,

csak a cipőt rúgja le végül

mielőtt a téglaágyba szédül,

ő is aludni tér.

S így helyet és lábbelit cserélve,

most ő vigyáz a másik helyére.

A Téma föláll, nyújtózik, szellent

krákog és csikket keres,

rágyújt, s reggelizni indul:

közvetlenül a kukából eszik,

a kólás dobozokat üresre szürcsöli.

Most, hogy megvolt a reggeli

Toalettre megy a szemközti falhoz.

körül se néz, nem társa a szégyen,

addig én se nézem.

Számára a világ láthatatlan

Csak ő van e mély kirakatablakban

Meg a hozzá hasonló társak

Na várj csak!

hiszen nem igazi társak,

Csak a hely néma őrzői, mint a portás,

Ki műszak végén ásítva egy párat

A küszöbön várja a váltótársat

átadva az ágyat.

Tán a nevét se tudja, minek?

a névtelen az nem tartozik sehová

nem is hiányzik senkinek,

akit az ember néven nem nevez

nem is kötődik semmihez.

tehát nincs.

A Téma nem koldul, nem kér,

szótlan,

eltűnik egy irodaajtóban,

s ott megőrzött szatyrával útra kel

gyűjteni, mi ételre vagy a lovira kell

Még látom, hogy egy-egy kukát felderít

egy öltönyös utána köpött.

Aztán szem elől veszítem,

már nyüzsög a járda

s én belegyűrődök e mesevilágba.

A Téma megszökött.

1998