Eddig rendben is lenne! De azt tapasztalom, hogy a posztmodern a nagy „serénykedésében” – amiben kétségtelenül vannak figyelemre méltó jelenségek – napjainkra eljutatott bennünket az értéknélküliség dicsőítéséig, a gusztustalan magasztalásáig! A stílust lehet a közízlés javára, gazdagítása, nemesítésére is művelni! Persze, csak ha Pegazus lováról nem a seggénél esünk le, Parnasszus hegyébe nem pecegödröket vájunk, hanem csúcsáig kapaszkodunk!
Konkrétan arra a költőre gondolok (VT), aki csodálkozásom tárgya lett, Tandori becses „fiókájára,” akiről a „mester” úgy írt: …„az egyik legkövetkezetesebb avantgárd művész.”
Nem azt sajnálom, hogy az utóbbi néhány évben több Nívó- és Ösztön-díjat, egy Szabó Lőrinc díjat tarhált össze, hanem azt, hogy mindez megtörténhetett. Legújabb Esőnap című kötetének egyik „remekműve” egy förtelmes torzulat:
„…áztassa magát a moszkvai hó,
én csak azt mondom magának,
s hozom tudtára kedves nejének,
hogy golyói mérkőzzenek eztán más lyukán!”
(Csak úgy zárójelben, még ez a vers legszolidabb része. Az „írás” kifejezetten hosszú és egy utcán nevelkedett strici teljes ordenáré szókincsét, ezen a nyelven a férfi nő kapcsolatának részletes műleírását tartalmazza.) A szerző a „péniszkultusznak” vagy rögeszmének az egyik igehirdetője. Az egyik cikluscím-adó Körgyűrű vers mottója Arany Jánostól:
„Baráti emlékül azt a gyűrűt hagyom,
Melyben, ha jól sejtem, farkam dugva vagyon.”
Ebben a fogalom univerzumban a pénis, a vagina, az ürülék emlegetése úgy látszik egyfelől aktuspótló, másfelől a kultúra hiánya. Minden esetre árulkodik kiagyalójának szellemi szintjéről és lélektanilag definiálható nemi aberrációjáról. Ez már elmekórtani eset!
Jó ízlés ide vagy oda, néhány példát említek Tóth Gy. László gyűjteménye alapján az „államilag ferde” ösztöndíjazottak szövegeiből: „Spiró György, aki drámáiban is a bűzlő barna végtermék fölkent prófétája, gúnyversikéjében „szarból jött, vérszívó” magyarokról cseverész. A mindig gyűlölettől habzó Vágvölgyi B. András pedig kijelenti: „Lófasz lesz itt, nem Európa”. A valóban tehetséges Esterházy Péter így köszöntötte a nagy prózaírót (persze az Élet és Irodalomban) a születése napján: „Mészöly Miklós egy fasz”. De leírta ezt a szót szegény édesapjáról is. Hűséges irodalmi fullajtárja, aki bokájáig sem ér tehetségben (gyöngébbek kedvéért Parti Nagy Lajos), már mást sem tud, csak péniszelni.”
Olvasom az egyik koszorús költőnk önvallomását:
„Előbb-utóbb élménylírikus leszek, felhagyok a cukros metaforákkal, mostanában sok mindenen elsírom magam, hatnak rám a dolgok, a dolgok úgy hatnak rám, hogy elsírom magam rajtuk.”
Én is!!! Miért pont ezek közzé születtem?!
Kicsit lentebb: Az „irodalmamból" (benne, belőle, s miatta is) élek, az „irodalom" számomra következésképp: lét- és lékérdés. Munka és kedvtelés, szenvedély és megélhetés”.
Papp Tibor szerint „az irodalom az, amit az irodalmárok legszélesebb köre (ókonzervatívoktól az avantgárdig, persze nem egyhangúan) irodalomnak tart... A mi magyar irodalmi valóságunknak nem az a baja, hogy kicsi, hanem az, hogy konzervatív! Rettenetesen konzervatív! Ebből a plafonból csöpögnek a barlangjáró nyakába a bajok. Mindazok az új irodalmi műfajok, melyek a második világháború után virágoztak ki Nyugat-Európában, a lettrizmus, a konkretizmus, a spacializmus, a hangvers, az irodalmi performansz, a dinamikus képvers stb. stb., hiányoznak magyar alföldünk belátható - az irodalomtörténészek, kritikusok fényszóróival bevilágított kies vidékéről.”
Kinek van itt igaza, a megélhetés-költőnek, a nyelvgyilkosoknak, az irodalom aberráltjainak, vagy akik képesek élvezhetően szépet kínálni, egy liberálisabb stílusban? Lehet hogy elvesztettem a veszélyérzetemet, de sem a képzőművészetben, sem a zenében, vagy táncban nem tud „kiborítani” az avantgard vagy ez a posztmodern micsoda! Nem védem a konzervatívokat, csak a örökérvényű szépet! Ekkorát nem tévedhetek, hogy ez, amiről most beszélek, ez nőheti túl egyszer József Attilát. Pallag Zoltán szerint ugyanis a posztmodern költő „programszerűen nem folytatja a József Attila-i költészetmodellt. Inkább a Petri (és Oravecz) által feltört jégen bukdácsol, hiszen siklani ott lehetetlen.”
Olyan „lórúgásként”, küldtem egyik jeles lapunknak egy ilyesmit. Íme:
„Édes álom
Mentem az utcán és jött velem szembe egy rakás avantgard. Némelyiknek a szemébe néztem, de a szeme is kiköpött leköpött volt. Megcirógattam. (Szeretettel is lehet ölni!) Még nem akartam, csak megérteni. Meglett. Csak azt nem értem, hogy miért értem?
Majd rájövök! Most csak megyek. Sóhajt felém az utca. Hördül, vergődik, menybe megy… Mennek…akik vele járnak.
Néhányba belebotlok. Így veszi észre az ember; az élő is lehet halott. Mindenki lehet valahogy! Én sem lettem volna ha apám anyámnak nem esik. Macskám se lenne, ha valaki ki nem dobja. A kutyám utálta a klasszicizmust, gyomirtóval áztatott hústól döglött meg. Pedig imádta és csaholta a hangtanit.
Én is írtam egyet:
Sesemmi
Változik. Ez is.
Meg minden.
A változás: még az is!
Az egész.
Főleg az.
Meg a szó, meg a beszéd.
Szóbeszéd!
Szókincs: kincstelenség!
Kielégületlen költészet.
Költők?!
Szavakat nemzők.
Álságos máságok.
Fogalomzavar.
Zavart fogalmak
A mi-minden.
Az is benne van!
De leginkább.
Miért ne? Lehet!
Csak ki kell találni!
Azt is. Meg ezt!
Neked.
Mert így lesz a szervesből szintetikus!
Gyönyörködöm, mert sztárfotónak számit a világ 21 legtöbb elfogató paranccsal rendelkező bűnöző, ujjongok, ahogy szemem végigsorjáz az újszülött osztályon a békésen szundikáló, ásítozó, a nyújtózkodást most tanuló csöppségek felett, mert közöttük látom a jövő ember-bölléreit, a pusztításra született zseniket, az írást, olvasást, beszédet feleslegessé, unalmassá tevő feltalálókat, akik már gondolatátvitellel érintkeznek.
Világ avantgardjai egyesüljetek!”
(Mondanom sem kell, hogy közlésre alkalmatlannak minősítették! Lehet, hogy nem volt eléggé ordenáré? Van Isten!!!)
Úgy szeretnék egy oda-vissza jegyet a szépírás mai galaxisának közepébe, hogy majd elmondhassam, merre keringenek az igazi csillagok, és hol égnek halomra csalárd fénycsóvájukban a hulladék meteorok.
Vannak akik váltig állítják, az irodalmi többszólamúság és sokszínűség tárházába minden belefér?
Ez az eltérések, kereszteződések, párhuzamosságok versengése! Vagy tudatos hülyítése azoknak, akik még verset olvasnak!
Nagyapám azt mondta hajdanán: „Akárki csinálta, a tehenes gazdáé a borjú!”
***
.
