A szilvabefőtt

Friedmann életében kétszer is majdnem éhen halt. Először a budapesti gettóban, ahová apjával együtt hurcolták, s ahonnan 17 évesen, csontig soványodva, már csak maga szabadult. Anyját egy adminisztrációs hiba miatt marhavagonba terelték, Auschwitzba vitték. Soha nem látta viszont, de épp ezért nagyon sokat álmodott vele.

Álmában együtt érkeztek a rámpára. A kékeslila fényben szorosan egymásra stószolt hullák között lépkedtek. A halottak olyanok voltak, mint a vízbefúltak, arcuk ugyanolyan kékes-lilás színű volt, mint a fény. Anyja mindig a fejére tette a kezét, megsimogatta, s csendesen csak annyit mondott:

– Ide vágytál, hát nézd! Na, látod, hogy meg lehet szokni mindent!

Friedmann ilyenkor csuromvizesen ébredt, sokáig kapkodta a levegőt, amíg megnyugodott.

Talán a gettóbeli éhezés miatt, talán mert más örömöt nem nagyon talált az életben, Friedmann sokat evett, és rendszertelenül. Amikor késő este munkájából szabadult, első útja a konyhába vezetett. Megtanult főzni, s ilyenkor zsíros oldalast sütött magának, nehéz töltött káposztát vagy hatalmas adag marhapörköltet. Mindig mindent megevett az utolsó falatig, a szaftot is kitörölte a tányérjából egy darab kenyérrel. A spejzban már akkor is legalább két napra elegendő ennivalót tárolt.

Munkája miatt sokat idegeskedett. Nem igazán szerette, világ életében orvos akart lenni. Ám a tervgazdálkodás bevezetésének idején nem engedték, hogy hivatást válasszon.

– Maga jófejű ember, Friedmann elvtárs! Maga is belátja, épülő népi demokráciánknak most sok mérnökre van szüksége! – mondta a párttitkár. -Többre, mint orvosra. A párt maga mögött áll, végezze el az egyetemet! – fűzte hozzá.

Ily módon Friedmann napjai a tanulással bővültek. Dolgozott, tanult, főzött, evett. Szépen meghízott, de a gyomra egyre többször, s egyre jobban fájt. Olykor olyan görcsök kínozták, hogy lépni is alig tudott. Úgy érezte, mintha valaki ki akarná tépni, vagy szét akarná marcangolni egészen.

 – Ez bizony gyomorfekély – mondta az orvos.- Nincs mese, meg kell operálni!

A műtétet elvégezték, szépen gyógyult, hát hazaengedték a kórházból, hiába volt olyan gyenge, hogy a liftig is alig tudott elvánszorogni. Otthon csak a magány fogadta. Arra képtelen volt, hogy lemenjen bevásárolni, csak feküdt az ágyban naphosszat. A spejzból már az utolsó szárazkenyér-morzsát is felfalta. Feküdt, és várta, hogy valaki majd csak rányitja az ajtót, de senki sem jött. Ő pedig éhezett, napról napra tovább gyengült. Pechjére még tüdőgyulladást is kapott. Végre tíz nap után rákopogott az egyik kollégája. Alig volt jártányi ereje, hogy beengedje az ajtón…

Friedmann ismét kórházba került. A gyógyszerek levitték a lázát, megszûnt a tüdőgyulladása. Jólelkű nővérkék igyekeztek rendesen feltáplálni.

Egyik éjjel nem tudott aludni. Csak feküdt a gyenge neonfényben, s erősen gondolkodott. Elhatározta, változtatni fog az életén.

 – Esélyt sem hagyok arra, hogy az éhenhalás legyen a végzetem! – mormolta magában.

Mikor visszanyerte erejét, ismét útjára bocsátották. A kórházból egyenesen a közértbe ment. Az ennivalóval megrakott szatyrokat alig tudta lakása ajtajáig vonszolni.

A spejzból mindent kidobott, csak a plafonig érő csupasz stelázsik maradtak. Akkor létrára állt, s szép, akkurátusan felrakta a közértből hozottakat. Legfelülre a készételes konzervek kerültek, két polcot üresen hagyott alattuk. Aztán a savanyúságok következtek, ugyancsak két üres polccal, majd a befőttek. Ettől kezdve minden fölösleges pénzét ennivalóra költötte.

Lassan jobban felszerelt éléskamrával rendelkezett, mint egy nagy házat vivő gazdag úriasszony a 20-as évek vége felé. A polcok mind megteltek, a falba vert hatalmas kampón füstölt sonka lógott füstölt oldalassal, két rúd téliszalámival. Ha vendégek jöttek hozzá, a spejzot úgy mutatta meg nekik, mint egy szentélyt.

Ám még mindig nem érezte teljesen biztonságban magát. Vásárolt egy hatalmas, régimódi komódot. Három óriási fiókja lassan megtelt édességgel. Legfelül a cukorkákat tartotta, középen a tej-, alul az étcsokoládékat. Csak nagyon ritkán adott belőle valakinek.

Talán Zsuzsika volt az első, akit megkínált a „kincsekből”. Zsuzsika szőke volt, amolyan töltött galamb, nagy, nevető, fekete szemekkel. Ő volt az, aki, mikor meglátta a „spejzszentélyt”, azt kiáltotta: „Óh, nahát! Ez igen!”, s elismerően csettintett is.

Friedmann egyre jobban szerette Zsuzsikát. Már azt sem bánta volna, ha a lány egyszer látja, ahogy a „szentélyében” rámol. Gondosan, időrendben, előrerakta a szavatossági idő lejártához közeledő konzerveket, mindegyiket külön-külön megsimogatva a portörlés örve alatt.

Zsuzsika is egyre jobban ragaszkodott Friedmannhoz. Szerelmük kiteljesedett, mind nagyobb bizalom költözött a szívükbe. Egy szép májusi napon Friedmann úgy döntött, kulcsot ad Zsuzsikának a lakásához. Már előre örült, ha hazamegy ott látja élete választottját a hatalmas fotelban, szőke haján cicázik majd a lámpa fénye. Zsuzsika is ki akart tenni magáért! Úgy döntött, valami egészen különleges vacsorával várja a férfit. Kora délután, a munkából egyenesen az üres lakásba sietett. Oldalast sütött nagy buzgalommal, krumplit hámozott, s örült, amikor a rózsaszín héj alól előbukkant a burgonya fehér húsa. Sürgött, forgott, húslevest készített, vidáman rotyogott az étel a gázon, a sütőben.

De, jaj egek! Elfelejtett kompótot venni! Össze is csapta a kezét ijedtében. Aztán eszébe jutott a konzervekkel teli spejz. Nosza, odaszaladt, lekapta a polcról az első keze ügyébe akadt almabefőttet. Aztán visszarakta, s hátrébb kezdett matatni. 

– Aha, hát szilva is van itt –, motyogta – s már bontotta is föl, hogy kicsiny tálkákba tegye. Igyekezetében még a spejzajtót is nyitva felejtette.

Ekkor fordult a kulcs a zárban. Friedmann belépett, s ijedten hőkölt hátra. A nyitott, megszentségtelenített spejzhez ugrott, majd szó nélkül sarkon fordult és elrohant. Soha többé nem állt szóba Zsuzsikával.