Délutánonként, amikor anyja a szeretőivel légyottozott, az apja pedig a gyárban dolgozott, Auróra szaladt a stúdióba. A mindennapi találkozás Jacques-el örömmel töltötte el, és úgy érezte, lassan-lassan újjászületik. Szótlanul figyelte, ahogy a művész a követ hasítja, majd vési, ahogyan a végső simításokat végzi egy-egy részleten, vagy ahogy ideges ujjakkal vázlatot készít egy témáról. A szobrász semmit nem kért tőle, még azt sem hogy modellt üljön neki. Úgy tűnt, elég volt neki, ha a lány valahol ott volt a stúdióban, a közelében. Auróra szabadon járt-kelt a szobrok között és ízlelgette, tanulgatta a szépség eme kifejezésmódját, a lélek és művészet kőben történő összepárosítását.Jacques néha olyan hévvel magyarázott neki, hogy a lány minden ízében beleborzongott.- Kedves Auróra, a művészet maga a csoda! Az elme örömujjongása, ahogyan tisztán látja az embert, a természetet, az egész világot! A művész egyszerűen újra alkotja azt, amit lát, közben az egészre rávetíti tudata, érzelemvilága fényét. Az emberi szív tiszta suttogása ez. A természet legcsúnyább szüleménye is csodaszép lehet a művész keze által, pusztán azért, mert igazságot és őszinteséget fejez ki. A művészetben csak az rút, ami hamis, ami nem igaz, ami nem eredeti, mert nem fejez ki semmiféle őszinte érzelmet. Sajnos ma művilágban élünk, az emberek csak a testi örömökkel törődnek. A lélek, az álom, a gondolat halálra vannak ítélve. A művészetet legyilkolták a fútószalagon termelő gyárak, a technológia és a reklám az úr. De nekünk, a maréknyi megmaradt, igazi művésznek, az a feladatunk, hogy ellenálljunk! Az a dolgunk, hogy az igazi művészettel reménysugarat gyújtsunk az emberek lelkében!Sosem szabad annak meghatároznia a munkánkat, hogy mi a könnyebb, még akkor sem, ha éhezünk! Kötelesek vagyunk a természet és a lelkiismeretünk szavára hallgatni, és soha nem érdekből cselekednünk.Auróra áhítattal szívta magába a lelkesítő szavakat.
