aszalós sándor
Kvasztics
Ki ragasztotta rá a Kvasztics nevet, vagy már a középiskolából magával hozta, ezt senki sem tudja pontosan. Kvasztics mindenkinek Kvasztics volt. Arra még kevesebben emlékeznek, hogy eredeti neve Vasziljev volt, mivel édesapja mint bolgár kertész élt Magyarországon.
- Tudod - mondta egyszer egy sörözés közben - azért magyarositottam, mert én itt születtem, magyarul tudok csak...majd rá jellemzö Kvaszticsos körmondatokban ugyan, de logikusan elmagyárazta névváltozatásának ideológiáját, mert nem egyszerüen csak névváltoztatásról volt szó. Minden mondata tele volt szenvedéllyel, de nemcsak ekkor, hanem más alkalmakkor is, tele tüzzel, néha eröszakosan fejtette ki véleményét egy-egy dologról, eseményröl.
Véleménye pedig volt böven, mert nemcsak olvasott volt, hanem a müvészetek világában, föleg az épitészettörténet és a festészet körében nagy ismerettel rendelkezett. Meglepö volt tájékozottsága a fontosabb múzeumok anyagát illetöen is, holott nem is jutott el ezekbe a képtárakba, múzeumokba. Ilyen volt a drezdai Képtár szinte tökéletes ismerete. Ugy sorolta fel a mesterek munkáit, melyik kép hol van, hogyan került a képtár birtokába, mintha ö rendezte volna a múzeum anyagát. Ilyenkor beleélte magát, és lendületesen, sürün gesztikulálva magyarázott, inkább mesélt, mintha maga is ott lett volna. Mondanivalójának megerösitése miatt hirtelen elökapott egy-egy albumot, könyvet, mely tele volt apró betükkel, ceruzával irt kis papirdarabkákkal.
- Egyszer majd megirom azt, mikép látom én a múzeumokat, és szinte egy elöadást tartott, közben egyre másra több és több album könyv és cetli került elö.
***
kocsis józsef
Régvolt idők nyomában
Az a világ, amelyben élünk, mintha elveszítette volna a kapcsolatát azzal a valamikorival, amelyet emlékmozaikokból próbálunk összerakni. Tele van a világ egykori sátornyomokkal, tűzrakóhelyekkel, egymásra révedő, bámész babszemekkel, amelyek a tűzhelyek hamufoltjai mellett himbálódznak áttetsző, vézna gólyalábakon, és szárnyakat növesztve a megmaradás lehetőségeit latolgatják. Megvan minden, csak mindennek más van már a helyén, maga alá gyűrve s elfeledve nyomait is mindannak, ami ott egykor látszott, és ami már csak mibennünk maradt meg ugyanolyannak, ha ugyan valóban ugyanolyan, hiszen egybevetni nincs mód; az a valóság, amely egymásra rendezett idősíkokban bennünk él, elcsomagolva, végleges és változtathatatlan alakban megőrződik az emlékezetünkben, meglehetősen labilis, kétségbe vonható: kihátrál a világ mögüle.
Keressük mégis makacsul emlékeink valóságfedezetét, életünk fontos része a zarándokút az egyszervolthoz, az egyszervoltakhoz.
***
umhauser ferenc
IDŐFORGÁCSOK
A huszonegyedik századig az idő egyre gyorsult, vele az ember, a zene, s mind agresszívabb, monotonabb lett. Úgy tűnt, hogy elnyel mindent a megzabolázhatatlan idő forgószele. Az embereknek már nem voltak illúzióik, érzelmeik, mindent a pénz uralt. A dadák az óvodában reklámdalt dúdoltak a gyerekeknek, az istentiszteletet rosszhírű cégek szponzorálták. Már a reklámot is reklámozták.
A holo képterében föltűnik egy park. A hőmérő 25,2 Celsius fokot mutat. Láthatóan kellemes szellő simogatja a parkban téblábolókat. A bárányfelhők lassan úsznak a vakítóan kék égbolton, mintha reneszánsz mesterek remekművei lennének. Kristálytiszta víz csobog mesterkélt medrében. Fátyolos farkú aranyhalak lejtik táncukat. Bársonyos szirmú virágok illata árad. Egy nénike madarakat etet, kislányok pillangót kergetnek, fiúcskák labdáznak, komoly öregurak bölcsen diskurálnak. Szerelmesek andalognak a kavicsos ösvényen.
“Ilyen jövőt akarsz?” - kérdi egy hang, de mintha belülről jönne, s mintha a te kérdésed lenne.
“Vagy ilyet?”
-Sötétség, egy vakító villanás s az égre kúszik az atomrobbanás gombafelhője. Lassan oszlik. Nukleáris tél. A föld jégbe dermed, patkányok surrannak a havon, a hó alatt az épületekben, ez talán a Louvre s ott a patkányürülékben fölsejlik Monalisa mosolya. A kép újra vált.
Emberek a virágos réten, önfeledten tárják karjukat a nap felé. A hang, az a “szinte” belülről jövő: “Minden betegség és baj s az azt okozó frusztráció kútfeje, hogy vágyaink nincsenek összhangban lehetőségeinkkel. Vegyen részt gondolatszabályozáson! A virtuális világban mindent megkaphat, ami eddig elérhetetlennek tűnt. Rázza le az idő igáját, szabadítsa föl a tudatát!”
***
németh tibor
Macskajaj az éjszakában
Az év utolsó éjszakája, Szilveszter. Szokványos. Számomra teljesen érthetetlen, hogy mi ennek a jelentősége. Lehet, hogy ilyenkor sokasodik a mulatozási kedv, több a virsli és a mustár, van, akinél remegnek a kocsonyák, de nálunk ez teljesen azonos minden más köznapi nappal.
Igaz, hogy jobb a TV műsor, vidámabb a hangulat. Azt hisszük, hogy az össze-vissza telefonálgatások közben kívánt boldogabb újév valóban az lesz. Legalább hatvan éve mindig ezt kívánják, ezért az idén változtattam. Mindenkinek azt kívántam, hogy jusson ötről a hatra! Lehet, hogy jobb lesz 2005-nél. BUÉK helyett is mást! Ne tessék asszociálni, mert ez nálam azt jelenti, hogy „Szerényebben Alakuló Remény-t!”.
Eljött, ami szokott. Kedvenc párom beleszunyókált az éjszakába, de a himnusz előtt egészen emberi létre serkentettem és némi miheztérés után pezsgőt szerettem volna bontani. A szokott helyen sajnos nem volt.
Ő esküdött arra, hogy az ágyneműtartóba dugta, nehogy szilveszter előtt rátaláljak. Arról már hallottam, hogy ott dunsztolják a befőttet, de hogy ott hűtik a pezsgőt, arról nem. Hivatkozott az első szülöttségére, hogy márpedig a pezsgő meg van valahol. Miután az egész lakást felforgattuk, végigböngésztük a bevásárló cédulákat, tiszta víz került a pohárba. Elfelejtettünk pezsgőt venni...
No, sebaj! Ez az év is elmegy szódával.
Fontos az, hogy együtt vagyunk és jön a Himnusz.
Letérdeltünk a TV elé, s a párommal közös keblünkhöz szorítottuk egyetlen otthontartózkodó hozzánk tartozónkat, a hírhedt, és nevezetes macskánkat.
Az első strófák még a dallamot követték, de a „balsors, akit régen tép” résznél a macskánk iszonyatos visongásba kezdett.
Először arra gondoltam, mivel térdünkhöz csúszott, hogy nincs felhangolva, mert olyan falsot fogott. Később derült ki, hogy nagy hazafiságomban rátérdeltem a farkára. Másnap a fiam homályosított fel arról, hogy a Himnuszt állva szokták énekelni.
***