próza

bányai tamás
A házmester éjszakája

Egy Csepel teherautó állt meg a bérház előtt. Csopár Antalt megijesztette a fékcsikorgás. Az elmúlt napokban nemigen járt autó az utcában. Rosszat sejtett, mint amikor délelőtt három orosz tank dübörgött végig a ház közelében. Félelme akkor alaptalannak bizonyult. Odament az ablakhoz, a vastag csipkefüggönyt résnyire elhúzva kinézett.
Odakint már sötétedett, a szomszédos ház előtt álló utcai lámpa gyér fényénél nem tudta kivenni az arcokat, csak alakokat látott. Négy ember ugrott le a teherautó platójáról, kettő a vezetőfülkéből szállt ki. Egy kivételével mindegyiknek géppisztoly lógott a vállán. A fegyvertelen, lódenkabátba burkólózó szikár ember, aki a sofőr mellől lépett a járdára, elindult a kapu felé. Középkorú férfi volt, idősebb a többieknél.
Csopár Antal nem tudta mitévő legyen. A kapu nincs bezárva, szabály az szabály, kapuzárás csak este tizenegykor van. Néhány lakó ugyan harciasan követelte, hogy az eseményekre való tekintettel nappal is tartsa zárva a kaput, de a többség lehurrogta őket. Sokan a lakók közül ott gyülekeztek a kapualjban, hírekre várva leskelődtek, páran kimerészkedtek az utcára is, izgatottan várva bárkit, aki messzebbről jött és a szemtanú élménybeszámolójával szolgálhatott. A rádió adásain nem lehetett eligazodni, a legtöbb embernek csak sejtelme volt arról, hogy mi történik a városban. Páran azok közül, akik a kapu zárvatartását szorgalmazták, levonultak az óvóhelyre, mintha legalábbis bombatámadás fenyegetett volna. Alkonyatra a kapu alatt ácsorgók is eloldalogtak lakásaikba. Ki tudja, kinek milyen félnivalója volt.
A szikár férfi harmadmagával eltűnt a kapualjban, társai a kapu előtt helyezkedtek el. Egyikük leemelte válláról a géppisztolyt, lövésre készen marokra fogta. Mellette egy egészen  fiatal ember, majdnem gyerek, a fának támaszkodott, és kíváncsi pillantásokkal bámészkodott körbe. A gépkocsi vezetője a fülkében maradt, a letekert ablakon át unott ábrázattal figyelte a házat.
Kopogtak az ajtón. Csopár Antal ellépett az ablaktól. Egy bátorító pillantást vetett a feleségére, aki riadtan a sarokba húzódott.
- Nem tudom mit akarnak - mondta -, de nekünk nincs mitől félni.

***

millei ilona
A szilvabefőtt

Friedmann életében kétszer is majdnem éhen halt. Először a budapesti gettóban, ahová apjával együtt hurcolták, s ahonnan 17 évesen, csontig soványodva, már csak maga szabadult. Anyját egy adminisztrációs hiba miatt marhavagonba terelték, Auschwitzba vitték. Soha nem látta viszont, de épp ezért nagyon sokat álmodott vele.
Álmában együtt érkeztek a rámpára. A kékeslila fényben szorosan egymásra stószolt hullák között lépkedtek. A halottak olyanok voltak, mint a vízbefúltak, arcuk ugyanolyan kékes-lilás színű volt, mint a fény. Anyja mindig a fejére tette a kezét, megsimogatta, s csendesen csak annyit mondott:
– Ide vágytál, hát nézd! Na, látod, hogy meg lehet szokni mindent!
Friedmann ilyenkor csuromvizesen ébredt, sokáig kapkodta a levegőt, amíg megnyugodott.
Talán a gettóbeli éhezés miatt, talán mert más örömöt nem nagyon talált az életben, Friedmann sokat evett, és rendszertelenül. Amikor késő este munkájából szabadult, első útja a konyhába vezetett. Megtanult főzni, s ilyenkor zsíros oldalast sütött magának, nehéz töltött káposztát vagy hatalmas adag marhapörköltet. Mindig mindent megevett az utolsó falatig, a szaftot is kitörölte a tányérjából egy darab kenyérrel. A spejzban már akkor is legalább két napra elegendő ennivalót tárolt.

***

polgár andrás
A szendvicsember

Ötéves érettségi találkozójukat a Népliget melletti olcsó étteremben tartották, a hajdani Néprajzi Múzeum szomszédságában. Mágori pacalt rendelt. Roskó Gyurka mellé ültették, mert a hajdani padtársak ragaszkodtak egymáshoz, de a vörös Weimper nem érkezett meg. Jobbjára Jenci került. Vértesi Jenő rendkívül elegáns volt, belvárosi ügyvéd lett belőle, egy kreol bombázót hozott magával, akinek a csuklópántja többet érhetett, mint Mágori dédelgetett egyetlen kincse, a számítógép. A fiúk hangosan kiabáltak, felelevenítették az osztály híres történeteit, körülrajongták a két szem lányt, akik velük egy osztályba jártak és most kissé elhízva, megilletődötten ültek a helyükön, itatták a kortalan, playboy kinézetű osztályfőnököt, aki fiatal feleségét hozta el. Amikor kitört a tánc, mindenki a bombázóval akarta ropni, tiszteletből azonban előre engedték az egykori "ofőt", aki rátapadt a nőre, húzta-vonta s időnként Vértesi Jenőre pillantott.
Roskó komoly fiú volt, nem vett részt az általános örömujjongásban, szerényen, illemtudóan hencegett, elég sokra vitte, felsorolta négy gyerekét, szerzett javait (egy Opel Kadet, nyaraló Balatonfenyvesen, saját házikó, igaz, nem túl nagy), majd hosszan Mágori szemébe nézett. "Egyébként fogadd részvétem!" És megrázta a kezét.
- Kösz. Miért? - Roskó fájdalmasan húzta el a száját. - Hát az apád miatt... Tudod, ott vettük a házat, ahol a Jenciék laknak, Palotán... A Közértben hallottam, hogy meghalt... Már el is temették... Egy jó hónapja. Nem is tudtad?
Mágori riadt képet vágott. Váratlanul érte a csapás. Furcsa hideget érzett, megijedt. Vizelnie kellett.
- Nem. Nem tudtam. - Kiment a mosdóba, becsukta az ajtót, a társaság ordítozása szűrten hallatszott. "Azért a kurva anyját a Nyuszkó néninek! Felhívhatott volna. Parte cédulát küldhetett volna. Mégis az apám volt! Az apám..."

***

fetykó judit
Ablakvitéz
15. fejezet

Hideg tény volt ott az a történés az udvaron. Mama és Józsi néztek ki a kisszoba ablakán. Mami meg állt a kapun kívül, fontolgatta magában, hogy bemenjen-e. Hektor befejezte saját sebeinek ellátását, felállt, és néhány tétova kört tett, a kapu és a garázs között. Aztán odaállt a kapu elé, felnézett Mamira, és kiüresedett tekintetében nem volt semmi. Legalábbis Mami úgy látta, hogy a kutya olyan, mint egy tragédiát átélt ember, akinek eltűnik az élet fénye a szeméből.
— Csak nem állhatok itt estig! — szólt be Mami a családnak, akik közben kinyitották az ablakot. — Na, meglátjuk mi lesz.
Fordult a kulcs a zárban, Mami belépett és bezárta maga mögött a vaskaput. Hektor odajött, párat legyezett a farkával, egy egészen kicsit neki érintette az asszony kabátjának az orrát, aztán elvonult és beült a kutyaólba.
Mami megnézte Fickót. A kicsi kutya szeme opálos volt, alig hallhatóan vonyított. Szörnyű sebek éktelenkedtek rajta. Józsi kihozott egy törülközőt, abban betették Fickót, és Mami bevitte a lakásba.

***




.




aszalós sándor
Kvasztics

Ki ragasztotta rá a Kvasztics nevet, vagy már a középiskolából magával hozta, ezt senki sem tudja pontosan. Kvasztics mindenkinek Kvasztics volt. Arra még kevesebben emlékeznek, hogy eredeti neve Vasziljev volt, mivel édesapja mint bolgár kertész élt Magyarországon.
- Tudod - mondta egyszer egy sörözés közben - azért magyarositottam, mert én itt születtem, magyarul tudok csak...majd rá jellemzö Kvaszticsos körmondatokban ugyan, de logikusan elmagyárazta névváltozatásának ideológiáját, mert nem egyszerüen csak névváltoztatásról volt szó. Minden mondata tele volt szenvedéllyel, de nemcsak ekkor, hanem más alkalmakkor is, tele tüzzel, néha eröszakosan fejtette ki véleményét egy-egy dologról, eseményröl.
Véleménye pedig volt böven, mert nemcsak olvasott volt, hanem a müvészetek világában, föleg az épitészettörténet és a festészet körében nagy ismerettel rendelkezett. Meglepö volt tájékozottsága a fontosabb múzeumok anyagát illetöen is, holott nem is jutott el ezekbe a képtárakba, múzeumokba. Ilyen volt a drezdai Képtár szinte tökéletes ismerete. Ugy sorolta fel a mesterek munkáit, melyik kép hol van, hogyan került a képtár birtokába, mintha ö rendezte volna a múzeum anyagát. Ilyenkor beleélte magát, és lendületesen, sürün gesztikulálva magyarázott, inkább mesélt, mintha maga is ott lett volna. Mondanivalójának megerösitése miatt hirtelen elökapott egy-egy albumot, könyvet, mely tele volt apró betükkel, ceruzával irt kis papirdarabkákkal.
- Egyszer majd megirom azt, mikép látom én a múzeumokat, és szinte egy elöadást tartott, közben egyre másra több és több album könyv és  cetli került elö.

***

kocsis józsef
Régvolt idők nyomában

Az a világ, amelyben élünk, mintha elveszítette volna a kapcsolatát azzal a valamikorival, amelyet emlékmozaikokból próbálunk összerakni. Tele van a világ egykori sátornyomokkal, tűzrakóhelyekkel, egymásra révedő, bámész babszemekkel, amelyek a tűzhelyek hamufoltjai mellett himbálódznak áttetsző, vézna gólyalábakon, és szárnyakat növesztve a megmaradás lehetőségeit latolgatják. Megvan minden, csak mindennek más van már a helyén, maga alá gyűrve s elfeledve nyomait is mindannak, ami ott egykor látszott, és ami már csak mibennünk maradt meg ugyanolyannak, ha ugyan valóban ugyanolyan, hiszen egybevetni nincs mód; az a valóság, amely egymásra rendezett idősíkokban bennünk él, elcsomagolva, végleges és változtathatatlan alakban megőrződik az emlékezetünkben, meglehetősen labilis, kétségbe vonható: kihátrál a világ mögüle.

Keressük mégis makacsul emlékeink valóságfedezetét, életünk fontos része a zarándokút az egyszervolthoz, az egyszervoltakhoz.

***

umhauser ferenc
IDŐFORGÁCSOK

A huszonegyedik századig az idő egyre gyorsult, vele az ember, a zene, s mind agresszívabb, monotonabb lett. Úgy tűnt, hogy elnyel mindent a megzabolázhatatlan idő forgószele. Az embereknek már nem voltak illúzióik, érzelmeik, mindent a pénz uralt. A dadák az óvodában reklámdalt dúdoltak a gyerekeknek, az istentiszteletet rosszhírű cégek szponzorálták. Már a reklámot is reklámozták.
A holo képterében föltűnik egy park. A hőmérő 25,2 Celsius fokot mutat. Láthatóan kellemes szellő simogatja a parkban téblábolókat. A bárányfelhők lassan úsznak a vakítóan kék égbolton, mintha reneszánsz mesterek remekművei lennének. Kristálytiszta víz csobog mesterkélt medrében. Fátyolos farkú aranyhalak lejtik táncukat. Bársonyos szirmú virágok illata árad. Egy nénike madarakat etet, kislányok pillangót kergetnek, fiúcskák labdáznak, komoly öregurak bölcsen diskurálnak. Szerelmesek andalognak a kavicsos ösvényen.
“Ilyen jövőt akarsz?” - kérdi egy hang, de mintha belülről jönne, s mintha a te kérdésed lenne.
“Vagy ilyet?”
-Sötétség, egy vakító villanás s az égre kúszik az atomrobbanás gombafelhője. Lassan oszlik. Nukleáris tél. A föld jégbe dermed, patkányok surrannak a havon, a hó alatt az épületekben, ez talán a Louvre s ott a patkányürülékben fölsejlik Monalisa mosolya. A kép újra vált.
Emberek a virágos réten, önfeledten tárják karjukat a nap felé. A hang, az a “szinte” belülről jövő: “Minden betegség és baj s az azt okozó frusztráció kútfeje, hogy vágyaink nincsenek összhangban lehetőségeinkkel. Vegyen részt gondolatszabályozáson! A virtuális világban mindent megkaphat, ami eddig elérhetetlennek tűnt. Rázza le az idő igáját, szabadítsa föl a tudatát!”

***

németh tibor
Macskajaj az éjszakában

Az év utolsó éjszakája, Szilveszter. Szokványos. Számomra teljesen érthetetlen, hogy mi ennek a jelentősége. Lehet, hogy ilyenkor sokasodik a mulatozási kedv, több a virsli és a mustár, van, akinél remegnek a kocsonyák, de nálunk ez teljesen azonos minden más köznapi nappal.
Igaz, hogy jobb a TV műsor, vidámabb a hangulat. Azt hisszük, hogy az össze-vissza telefonálgatások közben kívánt boldogabb újév valóban az lesz. Legalább hatvan  éve mindig ezt kívánják, ezért az idén változtattam. Mindenkinek azt kívántam, hogy jusson ötről a hatra!  Lehet, hogy jobb lesz 2005-nél. BUÉK helyett is mást! Ne tessék asszociálni, mert ez nálam azt jelenti, hogy „Szerényebben Alakuló Remény-t!”.
Eljött, ami szokott. Kedvenc párom beleszunyókált az éjszakába, de a himnusz előtt egészen emberi létre serkentettem és némi miheztérés után pezsgőt szerettem volna bontani. A szokott helyen sajnos nem volt.
Ő esküdött arra, hogy az ágyneműtartóba dugta, nehogy szilveszter előtt rátaláljak. Arról már hallottam, hogy ott dunsztolják a befőttet, de hogy ott hűtik a pezsgőt, arról nem. Hivatkozott az első szülöttségére, hogy márpedig a pezsgő meg van valahol. Miután az egész lakást felforgattuk, végigböngésztük a bevásárló cédulákat, tiszta víz került a pohárba. Elfelejtettünk pezsgőt venni...
No, sebaj! Ez az év is elmegy szódával.
Fontos az, hogy együtt vagyunk és jön a Himnusz.
Letérdeltünk a TV elé, s a párommal közös keblünkhöz szorítottuk egyetlen otthontartózkodó hozzánk tartozónkat, a hírhedt, és nevezetes macskánkat.
Az első strófák még a dallamot követték, de a „balsors, akit régen tép” résznél a macskánk iszonyatos visongásba kezdett.
Először arra gondoltam, mivel térdünkhöz csúszott, hogy nincs felhangolva, mert olyan falsot fogott. Később derült ki, hogy nagy hazafiságomban rátérdeltem a farkára. Másnap a fiam homályosított fel arról, hogy a Himnuszt állva szokták énekelni.

***