Van az úgy néha, hogy az élet egy-egy negatív fordulata elősegíti egy másik területen a pozitív megoldásokat, kibontakozást. Ez történt Szoboszlay Éva esetében is, amikor sikeres és hosszú évekig tartó restaurátori pályafutását be kellett fejeznie és alkotói pályáján más kreatív megoldást kellett választania. Ma már - mintegy tizenöt év távlatából - állíthatjuk, hogy nem csak pályája, de életének menete is meghatározó fordulatot vett.

Folyamatosan felívelő módon s gyorsan jelentkező szakmai eredményekkel vérbeli festővé vált, akvarellfestővé, aki emellett igényes pasztelleket is készít. A személyiségében mélyen benne lévő vonzalmak persze segítették ezt a folyamatot, hiszen az akvarellfestők jellemzően természetkedvelők, képesek a jelenségek gyors, könnyed megörökítésére s ezekkel a tulajdonságokkal Szoboszlay Éva bizony eredendően rendelkezik, mindig is vonzotta őt a természet. Budapest belvárosának kellős közepén él, ahol ha kitekint ablakain, az égbolt és a fák lombjai helyett szürke házfalak látványa fogadja. Ezért, ha csak teheti - bármely évszakban - "kimenőt ad" magának a szürke aszfalt és falak szorításából a természet világába. Az Alföldön, a Szigetközben, a Balaton-felvidéken járva-kelve, Szepezden, Révfülöpön, Szigligeten, a szőlőhegyeken vagy a tóparton lehet csodálni a természet szépségeit, hallgatni a csend hangjait és dolgozni nem csak napközben, hanem estébe nyúlóan, vagy kora hajnalban is.

Szoboszlay Éva legtöbb képét nem műteremben készíti, hanem igazi plein-air festőként ott a helyszínen, a szabadban. Viszi magával felszerelését s ahol megérinti őt a táj szépsége, a fényhatások, a víz nyugalma, mozgása, nagy végtelen távlata, ott azon nyomban festeni kezd. Tájainak felfogásán, végleges változatain ezt, pontosan ezt lehet mindig érezni: az első élmény, benyomás frissességének, elevenségének képpé varázslását.

Csendéletein a virágok és gyümölcsök a mindennapi élet egyszerű tárgyaival - melyek az ember jelenlétét, közelségét sugallják - alkotnak kompozíciót. S ha ezeket például egy ablakba helyezi, ahol a háttérben kinyílhat a tér, akkor egészen különleges fényhatásokat is el tud érni ellenfényekkel, surlófényekkel s a képek szemünket újabb dimenziókra nyitják rá. Ahogy ő mondja, nem csak a természetben szeret dolgozni s ragad meg minden lehetőséget a szabadban való festésre, de "ablak-mániás" is, ahol sajátos festői problémákkal szembesülhet. S tegyük hozzá: külön szellemi izgalom "székes-pados" képeinek látványa. Kitekintve a szigligeti alkotóház teraszára, például magányos székeivel szinte emberi viszonyok, hiányok és jelenlétek, lelkiállapotok megfestésére képes. Vagy ahogy végigtekint az alkotóház egyik folyosóján, melynek végén megnyílik a természetbe az öreg ajtó, nem véletlenül adja a műnek a "Vészkijárat" címet, hiszen minden gondjából-bajából, városi bezártságából ott a kiút… A szabadba.

Művei líraiak s rögtön érezzük rajtuk, hogy műfaja, technikája mesterével van dolgunk, akinél érzékenység és felkészültség egyaránt érzékelhető. Mert miről is van szó? Például arról, hogy hiába éli át valaki a táj adta látvány szépségeit, hiába telik meg a lelke a látottakkal, ha képességei, felkészültsége, eszközrendszere nem képes annak visszaadására. Nos, Szoboszlay Éva esetében éppen azt jó látnunk, éreznünk, hogy mindkét oldalon képes a teljességre.

Áramlik ugyanis akvarelljeiből (de pasztelljeiből is) az első élmény intenzitása, érezni munkáin a manírtalanságot, azt, hogy a táj igézete mennyire fontos számára. S másik oldalon képes arra, hogy egy valójában igen bonyolult festői technikát olyan magas színvonalon alkalmazzon, ami tiszteletet parancsol, de méginkább a nézőnek is élményt ad. Az akvarell ugyanis nagy festői felkészültséget igénylő festői technika, hiszen ha a művész - miközben élvezi a látványt - nem dolgozik gyorsan, határozottan és fegyelmezetten, akkor nem képes művét ott és akkor készre alkotni úgy, hogy később ne kelljen "beavatkoznia". Márpedig Szoboszlay Évánál tudnunk kell, hogy ő tiszta akvarelleket készít, nem használ fedő-festéket, utólag már nem manipulálja művét, tehát képes arra, hogy az első benyomás igézetében egyben meg is komponálja és el is készítse képét. Ráadásul úgy használja a technikát, hogy általában nem alkalmaz erős nedvesítést, nem vizezi túl a papír felületeit, színei így legtöbb esetben igen erősek, intenzívek maradnak. Különös képességgel rendelkezik a kihagyások alkalmazásában, amikor a fehéren hagyott papír- felület kivillanásai, felvillanásai épülnek be a színek rendjébe. Így lesznek munkái karakteresen festőiek, melyek néha egészen kivételes kontrasztokat is teremtenek radikális fény-árnyék megoldásaikkal. Vagyis a festő megvalósítja azt a nagyon plasztikus meghatározást, melyet Elekfy Jenő, a XX. századi akvarellfestés egyik kiválósága így rögzített: "A tiszta akvarell a világos színek és lágyan egymásba omló könnyű tónusok művészete". Mert itt valóban erről van szó, hogy az alkotó képes tiszta akvarelljeiben létrehozni ezeket az egymásba omló tónusokat, amelyek összekapcsolódnak, összeölelkeznek, s így jön létre az egészen egyedi művészi hatás.

Szoboszlay Éva tehát pályája újabb ívével megtalálta azt a művészi megvalósítási lehetőség-rendszert, mely adekvát lelki tartalmaival, világhoz való viszonyával, érzéseivel, végre a maga teljességével képes kibontani személyiségét. Azt a személyiséget, amely a művészet céljának nem a torz jelenségek megörökítését tartja, hanem személyes szépség-eszményének meg- valósítását. Elemelkedve a hétköznapok agresszívitásától a művész a nyugalomban, a természet nyugalmában és csendjében találja meg művészete értelmét és célját, mely összefügg azzal, hogy a körülöttünk lévő kaotikus viszonyok körülményei között számára a harmónia, a művészi harmónia megteremtése a cél. Így történik meg az, hogy munkáival jó szembesülnünk, hogy éppen az is a hatásuk, értelmük, hogy megállítanak minket, hogy kiragadnak hétköznapiságunkból, hogy emócionális hatásokat váltanak ki, hogy ünnepet varázsolnak körénk. E művekben, akvarellekben, pasztellekben nincs semmi mesterkéltség, az alkotót nem foglalkoztatják divatok, nála nem a stílus, hanem az ő sajátos festői minősége a fontos. A leghétköznapibb látványhoz is úgy képes nyúlni, közelíteni, hogy érezzük: őt ez ragadta meg s ehhez ragaszkodva nyúlt bátran ecseteihez, krétáihoz. Mind e mögött személyisége erejét érezhetjük, azt, hogy mindennél fontosabbak az általa megérzett értékek. Valahogy úgy, ahogy Goethe fogalmazott:

"Tűrhető lesz minden élet,
lényeged ha megmarad,
elbírsz minden veszteséget
amíg az vagy, aki vagy."

S ezzel függ össze festészetének az a sajátos missziója is, hogy jártában-keltében olyan látványok örökítődnek meg ecsetje által, melyek időközben már eltűntek, ami már nincs, de ami valamikor értékes volt és szépséggel teli. Szoboszlay Éva festészete tehát az értékek teremtésével együtt az értékek megőrzését is felmutatja. Mindezzel teszi értékessé életét is, s így tud örömet szerezni képei nézőinek is. Mert kétségtelen: munkái hatnak ránk, velük haladunk, mikor azokat szemünkkel letapogatjuk. Közben érezzük az évszakok változásait, halljuk a szelet, még a Balaton vize is itt párolog előttünk, érezzük a forróságot, ahogy a parasztházak oldalát élénken tűzi a Nap, az ablakokban álló virágok között remeg a levegő… Mi is ott vagyunk, ahol ő, képes azt éreztetni velünk amit ő érzett s minden bizonnyal ez az egyik legnagyobb eredmény, amit egy festő elérhet.